-30-

Két hét telt el, de még mindig nem találtuk meg Wilhelmet. Mondanom sem kell, hogy Blair mennyire kétségbe esett, nem tudtam megnyugtatni semmilyen módon. Folyton ideges és zavart volt, semmi mással nem foglalkozott csak az öccse honlétével.
 Időközben úgy döntöttem, hogy hozzá költözöm, nem hagyhattam egyedül. Sem az Aidannel történtek, sem az öccse eltűnése után. A nagybátyámnak sem hazudtam, azt mondtam, hogy a barátnőmhöz költözöm.

 - Két hét telt el, és semmi.-mondta Blair, az arcát a tenyerébe temetve.
- Hamarosan meglesz, higgy nekem!-biztattam, majd magamhoz vontam. A mellkasomnak dőlt, miközben a vállát simogattam.
- De mégis hová ment? Nem igaz, hogy senki sem tudja, valaki csak tudja, hogy mikor ment ki azon a rohadt ajtón!-az utolsó szavakat kiabálva mondta, közben felállt és az ajtóhoz ment, hogy mindenki hallja, azonban nem jött válasz.
- Nyugodj meg.-mormogtam, de szinte alig hallhatóan.
- Nem tudok megnyugodni, Jin! Kitudja, hogy hol, és kivel van, nem lehetek nyugodt!
- Ha folyamatosan idegeskedsz, azzal nem lesz jobb, nem fog előkerülni!-tört ki belőlem végül és felpattantam a helyemről. Blair semmit sem válaszolt, nagy sóhajjal az ajtófélfának dőlt. Sírni kezdett.
- Akkor sem tudok megnyugodni.-pityeregte. Odamentem és átöleltem.
- Megfogjuk találni. Bízz bennem.-súgtam és csókot nyomtam a feje tetejére.
- Mi van, ha nem? Mi van, ha elrabolták?
- Ugyan, ki tette volna? És miért?
- Mi van, ha Aidan volt?-kapta fel hirtelen a fejét.
- Nem. Ő nem lehetett, nem lett volna rá ideje.
- Igaz. De, mi van, ha...
- Nem! Nincs ha! Nem rabolták el.
- Akkor nincs rá magyarázat, hogy miért ment el.-néhány perc csönd következett, de aztán megszólaltam.
- Mi van, ha apátokhoz ment?
- Miért ment volna hozzá? Egyébként sem tudjuk, hogy hol van. Egyik napról a másikra itt hagyott minket, csak úgy. Esze ágában sem lenne beszélni vele, főleg nem megkeresni.
- Egy próbát megér.
- Nem.-dünnyögte.
- Gondolkozz rajta.-javasoltam, majd egy kis időre magára hagytam. Egyszerűen nem tudtam beszélni a fejével, képtelenségnek tartottam, hogy bármivel is hassak rá ez ügyben. Reméltem, hogy megadja az esélyt, hogy az apjánál keressük Willt.
 Az erdőbe mentem. Korom sötét volt, az orromig sem láttam el. Hány óra van? A zsebembe nyúltam, a telefonért. Háromnegyed 11. Észre sem vettem az idő múlását. Az álom került, sétálni volt kedvem, azonban semmit sem láttam. Fényt gyújtottam, azonban nem egyszerű fény gyúlt a tenyeremben. Apró lángcsóva volt, ami a körülöttem lévő három méteres körzetet jócskán megvilágította. Aidan ereje most már az enyém volt, és ezt senki sem vehette el tőlem.

.

 Az erdőn kívülre indultam, a part felé. Peter már nem volt ott, gondolom már hazament. Unalmas lehet éveken keresztül ugyanazt a munkát végezni. Minden reggel felkel, és a fényőröket fuvarozza át a városba, aztán vissza. Egyáltalán kap ezért fizetést? Egyszer sem láttam, hogy bárki pénzt adott volna neki, és soha nem is kért.
 A part szélére ültem, majdhogynem a talpam a vizet érte. A kezemben lévő tűzzel kezdtem játszani. Rögtön a mondás jutott az eszembe. " Ne játssz a tűzzel!" Én most szó szerint ezt tettem, egyik kezemből a másikba pakolgattam, a lángot simogattam. Semmit sem éreztem, mintha csak a levegőt tapogattam volna.
- Erre gondoltál, mikor azt mondtad, hogy különleges vagyok.-hangosan gondolkodtam és anyára gondoltam. Szerettem volna, ha édesanyám még élne és látna most engem. Hogy ő mondjon el mindent, hogy felkészített volna erre az egészre. De lehet ennek így kellett történnie. Hogy magamtól jöjjek rá az egészre, hogy egyedül tapasztaljam meg, hogy milyen is képességgel született fényőrnek lenni.
 Hirtelen a láng kialudt a tenyeremben és hátrafordítottam a fejem. Valaki van itt.