-21-

A dohos szag rögtön megcsapta az orrom. A levegő nyirkos és ázott kutya szagú volt. Mindent elkezdett benőni a moha és a penész, a falak omladoztak, lyukak tátongtak rajtuk. A hely mondhatni otromba volt, mégis megvolt a maga különleges bája. Így, nappal nem tűnt hátborzongatónak, éreztem egy különleges erőt, amely átjárta az egész épületet. Az első, ami szembeötlött velem az egy csigalépcső volt, aminek szélei repedtek és letöredezettek voltak. Blair afelé vezetett. Nem akartam nyavalyogni, mint egy kislány, hogy esetleg leszakadhat alattunk, így követtem.
- Gyakran jársz ide?
- Néha, ha elakarok tűnni a többiek elől, akkor ide jövök. Rajtam kívül senki sem jár ide.
- Érdekes hely, az egyedülléthez.-mondtam, közben a minket körülvevő falakat nézegettem.
- Szeretem az ilyen helyeket.-mosolygott és megállt a lépcső tetején. Az első emeleten voltunk. Rögtön, mikor felértünk egy hosszú folyosó tárult elénk, ahol kizárólag csak szobák voltak. Biztosan itt voltak a kórtermek vagy a vizsgáló szobák. Érdekelni kezdett a dolog. Elindultam a  szobák felé, amelyek ajtói korhadni kezdtek, vagy már nem is volt ajtójuk. Rögtön az első szobában egy hordágyat találtam. A rozsda már felemésztette, kipárnázott része már egyáltalán nem volt szivacsos. Mellette egy asztalka volt, amelyen egy barna üvegcse állt. Úgy döntöttem, hogy meglesek egy másik szobát is, így azt választottam, amely a folyosó közepén volt, dupla ajtókkal. Mikor benyitottam hirtelen lefagytam. A szoba a falak közepéig ki volt csempézve, az ablakok töröttek voltak. Közvetlenül középen egy vizsgáló asztal volt, amely mellett egy műanyaggal borított, téglalap alakú műszer állt, amelyből drótok álltak ki és kúsztak végig a padlón. Mikor közelebb léptem akkor láttam meg, hogy a zsinórok végén két henger alakú vas szerkezet volt, amelyek végén lapított korong volt. Ezt a szerkezetet áramkezelésre használták. Belegondoltam, ahogy az embereket idetolják egy hordágyon, felfektetik őket és a halántékukhoz érintik a két korongot, amely áramütést mér az agyukra. A helyiségben ezen kívül asztal és székek voltak, az asztalon néhány papírral, amelyről a tinta teljesen lekopott. A vizsgaló asztal háta mögött egy vasállvány volt, amelyről egy szakadt textildarab lógott lefelé.
- Azért mégis van néhány szörnyű dolog, amik itt történtek.-hallottam meg Blair hangját közvetlenül a hátam mögül.- A drogfüggőket itt is kezelték.
- Miért záratták be a helyet?
- Az embertelen bánásmód miatt. Volt, akiket majdhogynem megöltek, de sokan meg is haltak.-képek lebegtek a szemem előtt a régi időkről. Elképzeltem, ami ebben az épületben zajlott. Nővérek és orvosok járkáltak föl s alá, csakúgy, mint a betegek sápadtan és megtörten. Bezártam magam előtt az ajtót és a barátnőm felé fordultam.
- Gyere. Van egy hely, ahol sokkal szebb.-mosolygott és kezét a tenyerembe csúsztatta. Még három emeletnyi lépcsőn mentünk fel, míg végül az épület legtetején kötöttünk ki. Valóban, a látvány csodálatos volt. Ráláttunk az egész szigetre, még a betonépületre is, ami mélyen, a fák között bujkált, láttam az East Rivert, a partján lévő épületeket és New York felhőkarcolóit.
- Igaz, milyen szép?-nézelődött Blair, én pedig ahelyett, hogy a távolt fürkésztem volna, Őt néztem. A haját lágyan mozgatta a szellő, oldalfrufruja az arcába lógott. Szinte már biztos voltam benne, hogy pislogás közben a szempilláival való rebegtetés kreálja a szél hetven százalékát, nagyok és hosszúak voltak.
- Igen, valóban.-feleltem és visszapillantottam a tájra. Behunytam a szemem és magamba szívtam a friss és fű illatú levegőt, csakúgy mint Blair.
- Tudod, néha átérzem azt, amit egykor az itt lévő emberek. Érzem, ahogy félnek. Hogy úgy érzik nincs remény, hogy nem tehetnek semmit. De aztán valahogy új erőre kapnak és a hit újra ott lebeg előttük. Úgy gondolom, hogy sokan itt maradtak. A sötétben, és a fényt keresik.-megdöbbentem. Ott álltam, mint egy szerencsétlen és csak hallgattam, ahogy beszél. A hideg rázott,rettentő mélyen érintette és teljesen komolyan gondolta.- Egy különbség azért mégis akad.
- Mi?
- Az, hogy én megtaláltam a fényt.-mosolygott és felém fordult.- És ezt neked köszönhetem.
- Helyesbítenék.-emeltem fel a mutatóujjam majd a karjaimat a dereka köré fontam.- ÉN találtam meg. És most nem a bennem szunnyadó fényről beszélek, hanem rólad.-nem az arcát, nem az orrát, nem a száját, hanem a szemét néztem. Azt a mérhetetlenül gyönyörű és szikrázó zöld szemet, ami teljesen ellopta a szívemet. Arcaiba vér szökött és lesütötte a tekintetét. Zavarba hoztam, ami mindig megmosolyogtatott. Magamhoz öleltem, szorosan és tudtam, hogy soha nem fogom őt elengedni.


Este vonakodva siettem a benzinkút felé, tartva Monster gyilkos pillantásától, ugyanis tizennégy nem fogadott hívást találtam a telefonomon. Mire odaértem, ő már egy autót mosott. Ahogy megpillantott egy pillanatra megállt és rám nézett. Fújt egyet.
- Ha ezt befejeztem....-mondta és tovább sikálta a szélvédőt. Amint a jármű elhajtott oda jött hozzám. Először csak állt és nézett, végül hozzákezdett a kioktatásnak.
- Mégis hol a francba voltál ma? És minek az a rohadt telefon, ha nem veszed fel?-hadonászott a kezével, ami olyannak hatott, mint mikor egy anyuka teremti le a gyerekét, amiért az későn ért haza.
- Nem hallottam, hogy csörög és dolgom volt.
- Mivel ma Mrs.Szépséges Hercegnőt sem láttam, gondolom vele volt dolgod.
- Igen, DE nem olyan dolgom, amilyenre te gondolsz!-mondtam és megtankoltam az éppen akkor érkező kocsit.- Csak elmentem vele sétálni, nagyon maga alatt volt, és segíteni akartam.
- Sétálással?-vonta fel a szemöldökét Monster.
- Igen! Tudod, beszélgetéssel is lehet segíteni.-bólogattam.- Nem csak azzal, amivel te szoktál. Nekem bevált, próbáld ki!-javasoltam, akár egy gyógyszert, ami segített elűzni a fájdalmat.
-Talán.-felelte morcosan.- De máskor hívj, ha beszélgetni támad kedved és nem jössz suliba! Teljesen kikészültem ma attól a szemétláda professzor nyanyától. Nem tudod, hogy milyen lelki sérülést okozott!-nyavalygott, én pedig jó barát módjára megvigasztaltam, aztán belegondolva a helyzetbe elkacagtam magam.

-20-

Másnap reggel szokatlanul boldogan keltem, és ahogy balra fordítottam a fejem meg is értettem, hogy miért. Blair a mellkasomnál feküdt, összekucorodva, a keze a hasamon pihent. Mellkasa egyszerre mozdult az enyémmel, gyönyörű volt, még így, alvás közben is. Ahogy figyeltem felfedezni véltem egy apró, szinte alig látható anyajegyet a jobb szemhéján. Szempillái néha megremegtek, ujjai kissé megrándultak. Álmodott valamit. Nem szerettem volna felébreszteni, de ahogy a telefonomat feloldva az órára néztem, kénytelen voltam. Öt perc múlva dél, és csak nem egy óra múlva a főiskolán kellett lennünk.
 Simogatni kezdtem a haját, aztán az arcát. Ennek hatására csak még szorosabban bújt hozzám, átkarolta a törzsemet. Az orrával aztán a szájával kezdtem játszani, amit végül megcsókoltam. Halk és fáradt nyögést hallatott, aztán lassan nyitogatni kezdte szemeit. Mikor már kellőképpen kipislogta az álmosságot rám nézett, ajkai aranyos görbületté váltak. Szemei csodálatosan zöldek és hatalmasak voltak, ahogy álmosság, és néhány reggeli könny töltötte meg őket.
-Jó reggelt.-suttogta.
-Neked is.-feleltem ugyan olyan hangerőn.
-Hány óra van?
-Dél.
-Szerencse, hogy ma mindkettőnknek később kell bemenni.-mondta és a fejét az oldalamba fúrta.
-Igen.-nevettem az érintése hatására, ugyanis az oldalam rettentő csiklandós volt, de ezúttal hagytam, had csikizzen. Csönd lett, aztán végül:
-Nem akarok hazamenni.-mondta váratlanul, én pedig nagyot sóhajtva megsimogattam a vállát.
-A többiek már biztos aggódnak érted. Köztük az öcséd is.
-Ő az utolsó, aki aggódna értem.-mormogta, miközben felült az ágyon, én pedig követtem.-Aludt, mikor eljöttem otthonról, és biztos vagyok benne, most azt hiszi, hogy a suliban vagyok.
-És az apád?-kérdésem hallatán Balir ujja megremegett, és az alsó ajkába harapott. Gyönge pontra tapintottam, és sajnos már nem tudtam vissza szívni, de úgy látszott, hogy hajlandó erről beszélni.
-Apa már hónapok óta nincs velünk. Otthagyott minket...a szigeten...egyedül.-mesélte egyenesen a szemközti falat bámulva. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, míg végül egy gyönge Sajnálom elhagyta a számat.
-Ne sajnáld. Nem éri meg.-rázta a fejét, én pedig összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Hüvelykujjammal kezdtem masszírozni az övét.
-Biztos nehéz lehet mindkettőtök számára.
-Will hamarabb feldolgozta a dolgot, mint én. Én hittem abban, hogy csak dolgozni megy, aztán este hazajön. Megvacsorázunk, és még ha anya nélkül is, de boldog család leszünk. De aztán hetekig nem jött haza.... Végül hónapok teltek el. És fogalmam sincs, hogy hol van, de talán jobb is így.- emelte rám végül a tekintetét és biztos voltam benne, hogy nem csak a reggeli fáradtság miatt gyűlt könny a szemébe. Úgy éreztem meg kell ölelnem, a karjaimba kell zárnom, és így is tettem. Kisvártatva olyan ötlet jutott az eszembe, amin még én magam is meglepődtem.
-Mit szólnál hozzá, ha ma ellógnánk a napot? Elmehetnénk valahova.
- Jó ötlet ez? Mármint én sem bánnám, de...
-Akkor hallgass a megérzéseidre! Egy nap nem a világ vége és...nem bírlak ilyen szomorúnak látni.-mondtam és megsimogattam az állát.-Lógjunk kicsit.-kacsintottam.
- Most olyan voltál, mint Monster.-ráncolta össze a homlokát, majd kuncogni kezdett.
- Ne éld bele magad túlságosan.-nevettem és ismét megöleltem. Visszagondolva valóban olyan voltam, mint Monster, az ő szokása volt ellógni, már gimis kora óta. Egyszer mesélte, hogy mikor első éves volt a gimnáziumban ellógott a kémia óráról csupán azért, hogy hazamenjen és megnézze a kedvenc sorozata legújabb részét mondván, hogy utálja a kémiát és nem akar lemaradni a sorozat legújabb részéről.

 Végül barátnőm beleegyezett az ötletbe, azonban túlságosan fáradt volt még a "reggeli kiruccanáshoz, így visszafeküdt, én pedig átkaroltam.

 ***

Lelkiismeret furdalás nélkül vágtunk neki a városnak, eleinte terv nélkül. Kéz a kézben sétáltunk, néha Blair a másik kezével megfogta a karomat és úgy sétáltunk.

- Na és? Mi a terv?-kérdezte végül.

- Őszintén? Fogalmam sincs.-feleltem és rá pillantottam. Szemében huncut fény csillant meg, volt valami ötlete.- Úgy sejtem, hogy neked van.

- Pontosan.-bólintott és puszit nyomott az arcomra.- Régen voltál a szigeten, igaz?

- Néhány napja.-feleltem.

- Van még valami, amit nem láttál.-kacsintott, én pedig  kissé összezavarodottan mosolyogni kezdtem.

 Ahogy odaértünk a csónakhoz elfogott egy ismerős érzés. Szerettem itt lenni, mindig szívesen tértem ide vissza, hiába csak néhányszor jártam itt. Peter mosolyogva fogadott minket, fogai még mindig hiányosan voltak. A hajóra szállva Peter mesélésbe kezdett.

- Azt tudja, Mr. Jin, hogy ezt tartják New York kísértetszigetének?-az információ ismerős volt, de nem hittem volna, hogy valóban létezik.

- Hallottam már róla, de igaz ez?

- Csak az embereket riogatják ezzel.-mondta Blair a szemeit forgatva.- Sokan nem mernek átjönni, de egyébként is tilos az átjárás. Ezért is vagyunk teljes biztonságban az emberek előtt.

- De ha tilos, akkor mi hogyhogy közlekedhetünk?

- Egy eldugott helyről közelítjük meg. Nézd!-mutatott a háta mögé, én pedig a vállam felett hátrasandítottam. Valóban, a hely teljesen üres volt, egyetlen lelket sem láttam, csupán egy kihalt, néhány fával és beton járdával borított részt. Erre eddig nem is figyeltem, csupán csak Blair-t követtem.


-Mit csinálunk itt?-kérdeztem, miközben egy faágat hajlítottam el meggátolva, hogy egyenesen az arcomba csapjon. Elhaladtunk az épület mellett, ahol Blair élt, és beljebb mentünk az erőben.
- Megmutatom, hogy miért tartják kísértet járta szigetnek az otthonomat.-kissé tartottam a dologtól, ugyanis nem igazán voltam oda a kísérteties dolgokért. Életemben egyszer láttam horror filmet, azt is Jimin mutatta meg, mikor tíz évesek voltunk. Egy életre elég volt belőle.
 Válaszom elmaradt, barátnőm mosolyogva nézett rám.
- Nyugi. Nem lesz ijesztő.-mondta és megfogta a kezem. Hittem neki, és az aprócska áramütésnek, így felbátorodva tovább mentem. Néhány méter után megérkeztünk a titokzatos, kísérteties helyre, ami első ránézésre inkább volt gyönyörű, mint ijesztő.  Egy hatalmas, téglaépület tárult a szemem elé. A tetejét már a rozsda emésztette, a kibukó ablakok üvege mind betört. Növények burjánzottak rajta, szinte az egész építményt benőtték.
- Itt is van.-biccentett felé Blair.
- Ez nagyon szép! Nem értem, hogy miért tartják kísértetiesnek.
- Ez egy kórház és kábítószeres rehabilitációs központ volt.-az információ hallatán nagyot nyeltem, azonban próbáltam magam nem beszarinak mutatni magam, így lazán így szóltam:
- Ja, hát így már érthető, de akkor sem parás.
- Akkor gyere.-ragadta meg hirtelen a kezemet és magával húzott. Körbe mentünk. A falakon nem látszott más, csak sűrű, zöld növényzet, ami teljesen befedett mindent, de voltak olyan részek, ahol még látszott a vörös tégla és a szegély. Mikor a  bejárthoz értünk megtorpantam. Hatalmas, félköríves boltozata már omladozni kezdett, a tetején fák gyökerei pihentek. Kissé hátborzongató, ugyanakkor gyönyörű volt, ahogy a vörös tégla néhol zölddé vált és moha nőtte be.
- De szellemek nincsenek!? Igaz?
- Hidd el...szellemmentes.-bólintott Blair és még mindig a kezemet fogva beléptünk az ajtó nélküli helyiségbe.

-19-

Hazafelé tartottam, mikor egy lányt láttam a lakásunk előtt álldogálni. A sötétben nem sokat láttam az arcából, de ahogy közelebb értem a vonásai láthatóvá váltak.
- Blair!-szólítottam meg és odasiettem hozzá.-Mit keresel itt?
- Csak látni akartalak.-szipogott és tudtam, hogy nem csak ez az oka az itt tartózkodásának. Nem volt szívem hazaküldeni, megsimogattam a vállát és behívtam. Mikor felértünk Joe még a konyhában üldögélt. Általában mindig megvárt.
- Te vagy, Jin?
- Nem, hanem a baltás gyilkos.-humorizáltam és becsaptam magam mögött az ajtót. Joe felől kuncogás hallatszott és az ismerős recsegés, mikor felállt a székről. Nem számított, hogy vendéggel érkezek, így megdöbbent, mikor meglátta a mellettem álló lányt.  Köntösét sietve összébb húzta és kihúzta magát. Megköszörülte a torkát.
- Nem említetted, hogy vendéged lesz.
- Nem is terveztem, de kellemes meglepetés ért. Tudod..."vészhelyzet" van.-mondtam idézőjeleket mutatva az ujjaimmal. Joe megértően bólintott, aztán Blairre nézett.
- És? Ki a hölgy?
- Blair, ő itt a nagybátyám Joe. Joe, ő itt Blair. A barátnőm.-mosolyogtam az utolsó szó kimondása után.
- Nagyon örvendek.-mosolygott Joe és kezet fogott Blair-rel.
- Szintúgy.-viszonozta a barátnőm.
- Na, de mi felmegyünk. Jó éjt Joe.-köszöntem el és megragadva Blair kezét magam után húztam a szobámba, még mielőtt Joe kínos sztorikat kezd mesélni.
- Aztán csak óvatosan!-hallottam meg nagybátyám hangját, majd miután előretessékeltem Blairt megragadtam az asztalomon heverő baseball labdát és egyenesen Joe-nak vágtam. Fájdalmas "Ááúú" hallatszott be a szobámba, majd egy elégedett mosollyal bezártam az ajtómat.
- Kedves a nagybátyád.-mosolygott Blair és leült az ágyamra.
- Igen, szerencsém van vele.-bólogattam és mellé telepedtem.
- Hogyhogy vele élsz?-a kérdés hallatán a szívem kissé összeszorult, a homlokomat ráncoltam és a padlót kezdtem fürkészni.
- Ez, hosszú történtet. Viszont most azt szeretném tudni, hogy mi a valódi oka annak, hogy itt vagy? Persze örülök neki, de annak nem, hogy a szemed könnyes és kidörzsölt. Mi történt?-kérdeztem, most viszont Blair kezdte a padlót fürkészni.
- Csak..nem bírtam a szigeten maradni.-mondta és a csuklóját kezdte dörzsölgetni. Az ujjai után nyúltam és összekulcsoltam az enyéimmel. A bizsergés hatására apró mosoly jelent meg az arcán.
- Miért nem bírtál?
- Elmondom, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni!-emelte rám végre gyönyörű zöld szemeit. Bólintottam. Nagyot sóhajtott és belekezdett.- Beszéltem ma Aidannel. Megint azzal jött, hogy ne foglalkozzak veled, és hogy hülye vagyok, hogy rád pocsékolnám az erőmet.-rázta a fejét miközben beszélt.- Erre bepöccentem, megmondtam neki, hogy mit gondolok, mire felhozakodott az anyámmal, miszerint ő bolond volt, hogy apám miatt veszni hagyta az erejét.-mondta egyre dühösebben, a végére pedig sírásba kezdett. A tenyerébe temette az arcát, mire fogtam és magamhoz húztam. A fejét szorosan a mellkasomba temette és körbefogta a derekamat. A haját kezdtem simogatni, aztán a hátát. Nem bírtam tovább feszegetni a témát, csak hagytam had sírjon.
- Az édesanyád nem volt bolond. Gondolom...nagyszerű asszony volt.-mondtam ki, amit épp akkor gondoltam.
- Az volt.-motyogta, de a fejét nem emelte el a mellkasomtól. Éreztem, ahogy levegőt vesz, majd kifújja, minden egyes lélegzetvétele érződött a ingemen keresztül a bőrömön. Szerettem volna egész este a karjaimban tartani és a hátát simogatni, miközben a légzését hallgatom.
- Ha szeretnél, akkor itt maradhatsz.-súgtam a fülébe, Blair pedig bólogatni kezdett. Elég későre járt már, de nem érdekelt. Se a holnapi nap, sem az iskola, se a munka, semmi. Csak Ő. Ahogy ott ültünk, eszembe jutott valami.
- Van egy ötletem.-mondtam mosolyogva, mire Blair a szemembe nézett.
- Mi?-elhúzódtam tőle és az ajtó felé mentem.- Maradj itt! Csak öt percet adj!-mondtam és azzal kiviharoztam a nappaliba. Blair döbbenten és mozdulatlanul ült az ágyamon, míg nem szemet nem szúrt neki egy kép. Az íróasztalom volt, egy ezüst keretben. Előtte egy dezodor, és néhány könyv foglalt helyet. Alig lehetett látni, azonban Blair mégis kiszúrta. Kiemelte a könyvek közül és jobban szemügyre vette.

Blair
A keret ezüst széle azonnal szemet szúrt. Érdeklődve mentem az asztalhoz és örömmel láttam, a rajta lévő embereket. Jin és minden bizonnyal az édesanyja. Jin nem lehetett több, mint tizenhat, mosolyosa sugárzott, ahogy átkarolta az édesanyja vállát. Csupán csak egy kép volt, mégis látszott mennyire szeretik egymást. Az anyja alacsony volt, arcát megviselték az évek, és talán még valamilyen betegség is, mégis boldog volt, ahogy a fia mellett állt. Okvetlenül is elmosolyodtam, ahogy nézegettem a fotót. Talán ez volt a legőszintébb és legörömtelibb kép, amit eddig láttam. Szívesen nézegettem volna még Jin bajos arcát, mikor benyitott az ajtón.

Jin
- Ne less!-utasítottam, miközben a tűzlépcsőn vezettem felfelé, tenyeremmel eltakarva a szemét.
- Igaz nem akarsz lelökni a tetőről?-nevetett, mire egy bizonytalan "Hát..."-ot mondtam.- Jin, ne már!
- Nyugi, csak vicceltem!-nevettem én is, majd megálltunk, ahogy a tetőre értünk. Középre állítottam és lassan elvettem a tenyeremet a szemei elől.- Még ne less!
- Oké.-felelte és mélyeket kezdett lélegezni. Arcán izgatottság ült, reméltem, hogy tetszeni fog neki a meglepetésem.
- Rendben. Kinyithatod.

Blair
Ahogy kinyitottam a szemem különböző méretű fénygömbök kezdtek lebegni felém. Mintha tűzgolyók lettek volna, még soha nem láttam ilyen jelenséget, egyszerűen lenyűgöző volt és gyönyörű. Jinre néztem, aki mellettem, zsebre dugott kézzel mosolygott.
- Ezt te csináltad?
- Igen.-bólintott.- Olyan szomorú voltál, és gondoltam örülnél egy kis fénynek a sötétségben.-a szavak melyek elhagyták a száját a lelkembe vésődtek. A metafora amelyet mondott magával ragadott, nagyon tetszett. A könnyek ismét megjelentek a szemeimben, de mielőtt még letörölhettem volna őket, Jin intézkedett helyettem.
- Te vagy a fény a sötétségben.-feleltem majd Jin ujjai átvándoroltak a derekamra. A melegség átjárta a testem, ahogy a kezeit magamon éreztem.- Szeretlek Jin.-böktem ki végül remélve, hogy viszonozza az érzéseimet.
- Én is téged.-súgta és megcsókolt.