-20-

Másnap reggel szokatlanul boldogan keltem, és ahogy balra fordítottam a fejem meg is értettem, hogy miért. Blair a mellkasomnál feküdt, összekucorodva, a keze a hasamon pihent. Mellkasa egyszerre mozdult az enyémmel, gyönyörű volt, még így, alvás közben is. Ahogy figyeltem felfedezni véltem egy apró, szinte alig látható anyajegyet a jobb szemhéján. Szempillái néha megremegtek, ujjai kissé megrándultak. Álmodott valamit. Nem szerettem volna felébreszteni, de ahogy a telefonomat feloldva az órára néztem, kénytelen voltam. Öt perc múlva dél, és csak nem egy óra múlva a főiskolán kellett lennünk.
 Simogatni kezdtem a haját, aztán az arcát. Ennek hatására csak még szorosabban bújt hozzám, átkarolta a törzsemet. Az orrával aztán a szájával kezdtem játszani, amit végül megcsókoltam. Halk és fáradt nyögést hallatott, aztán lassan nyitogatni kezdte szemeit. Mikor már kellőképpen kipislogta az álmosságot rám nézett, ajkai aranyos görbületté váltak. Szemei csodálatosan zöldek és hatalmasak voltak, ahogy álmosság, és néhány reggeli könny töltötte meg őket.
-Jó reggelt.-suttogta.
-Neked is.-feleltem ugyan olyan hangerőn.
-Hány óra van?
-Dél.
-Szerencse, hogy ma mindkettőnknek később kell bemenni.-mondta és a fejét az oldalamba fúrta.
-Igen.-nevettem az érintése hatására, ugyanis az oldalam rettentő csiklandós volt, de ezúttal hagytam, had csikizzen. Csönd lett, aztán végül:
-Nem akarok hazamenni.-mondta váratlanul, én pedig nagyot sóhajtva megsimogattam a vállát.
-A többiek már biztos aggódnak érted. Köztük az öcséd is.
-Ő az utolsó, aki aggódna értem.-mormogta, miközben felült az ágyon, én pedig követtem.-Aludt, mikor eljöttem otthonról, és biztos vagyok benne, most azt hiszi, hogy a suliban vagyok.
-És az apád?-kérdésem hallatán Balir ujja megremegett, és az alsó ajkába harapott. Gyönge pontra tapintottam, és sajnos már nem tudtam vissza szívni, de úgy látszott, hogy hajlandó erről beszélni.
-Apa már hónapok óta nincs velünk. Otthagyott minket...a szigeten...egyedül.-mesélte egyenesen a szemközti falat bámulva. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, míg végül egy gyönge Sajnálom elhagyta a számat.
-Ne sajnáld. Nem éri meg.-rázta a fejét, én pedig összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Hüvelykujjammal kezdtem masszírozni az övét.
-Biztos nehéz lehet mindkettőtök számára.
-Will hamarabb feldolgozta a dolgot, mint én. Én hittem abban, hogy csak dolgozni megy, aztán este hazajön. Megvacsorázunk, és még ha anya nélkül is, de boldog család leszünk. De aztán hetekig nem jött haza.... Végül hónapok teltek el. És fogalmam sincs, hogy hol van, de talán jobb is így.- emelte rám végül a tekintetét és biztos voltam benne, hogy nem csak a reggeli fáradtság miatt gyűlt könny a szemébe. Úgy éreztem meg kell ölelnem, a karjaimba kell zárnom, és így is tettem. Kisvártatva olyan ötlet jutott az eszembe, amin még én magam is meglepődtem.
-Mit szólnál hozzá, ha ma ellógnánk a napot? Elmehetnénk valahova.
- Jó ötlet ez? Mármint én sem bánnám, de...
-Akkor hallgass a megérzéseidre! Egy nap nem a világ vége és...nem bírlak ilyen szomorúnak látni.-mondtam és megsimogattam az állát.-Lógjunk kicsit.-kacsintottam.
- Most olyan voltál, mint Monster.-ráncolta össze a homlokát, majd kuncogni kezdett.
- Ne éld bele magad túlságosan.-nevettem és ismét megöleltem. Visszagondolva valóban olyan voltam, mint Monster, az ő szokása volt ellógni, már gimis kora óta. Egyszer mesélte, hogy mikor első éves volt a gimnáziumban ellógott a kémia óráról csupán azért, hogy hazamenjen és megnézze a kedvenc sorozata legújabb részét mondván, hogy utálja a kémiát és nem akar lemaradni a sorozat legújabb részéről.

 Végül barátnőm beleegyezett az ötletbe, azonban túlságosan fáradt volt még a "reggeli kiruccanáshoz, így visszafeküdt, én pedig átkaroltam.

 ***

Lelkiismeret furdalás nélkül vágtunk neki a városnak, eleinte terv nélkül. Kéz a kézben sétáltunk, néha Blair a másik kezével megfogta a karomat és úgy sétáltunk.

- Na és? Mi a terv?-kérdezte végül.

- Őszintén? Fogalmam sincs.-feleltem és rá pillantottam. Szemében huncut fény csillant meg, volt valami ötlete.- Úgy sejtem, hogy neked van.

- Pontosan.-bólintott és puszit nyomott az arcomra.- Régen voltál a szigeten, igaz?

- Néhány napja.-feleltem.

- Van még valami, amit nem láttál.-kacsintott, én pedig  kissé összezavarodottan mosolyogni kezdtem.

 Ahogy odaértünk a csónakhoz elfogott egy ismerős érzés. Szerettem itt lenni, mindig szívesen tértem ide vissza, hiába csak néhányszor jártam itt. Peter mosolyogva fogadott minket, fogai még mindig hiányosan voltak. A hajóra szállva Peter mesélésbe kezdett.

- Azt tudja, Mr. Jin, hogy ezt tartják New York kísértetszigetének?-az információ ismerős volt, de nem hittem volna, hogy valóban létezik.

- Hallottam már róla, de igaz ez?

- Csak az embereket riogatják ezzel.-mondta Blair a szemeit forgatva.- Sokan nem mernek átjönni, de egyébként is tilos az átjárás. Ezért is vagyunk teljes biztonságban az emberek előtt.

- De ha tilos, akkor mi hogyhogy közlekedhetünk?

- Egy eldugott helyről közelítjük meg. Nézd!-mutatott a háta mögé, én pedig a vállam felett hátrasandítottam. Valóban, a hely teljesen üres volt, egyetlen lelket sem láttam, csupán egy kihalt, néhány fával és beton járdával borított részt. Erre eddig nem is figyeltem, csupán csak Blair-t követtem.


-Mit csinálunk itt?-kérdeztem, miközben egy faágat hajlítottam el meggátolva, hogy egyenesen az arcomba csapjon. Elhaladtunk az épület mellett, ahol Blair élt, és beljebb mentünk az erőben.
- Megmutatom, hogy miért tartják kísértet járta szigetnek az otthonomat.-kissé tartottam a dologtól, ugyanis nem igazán voltam oda a kísérteties dolgokért. Életemben egyszer láttam horror filmet, azt is Jimin mutatta meg, mikor tíz évesek voltunk. Egy életre elég volt belőle.
 Válaszom elmaradt, barátnőm mosolyogva nézett rám.
- Nyugi. Nem lesz ijesztő.-mondta és megfogta a kezem. Hittem neki, és az aprócska áramütésnek, így felbátorodva tovább mentem. Néhány méter után megérkeztünk a titokzatos, kísérteties helyre, ami első ránézésre inkább volt gyönyörű, mint ijesztő.  Egy hatalmas, téglaépület tárult a szemem elé. A tetejét már a rozsda emésztette, a kibukó ablakok üvege mind betört. Növények burjánzottak rajta, szinte az egész építményt benőtték.
- Itt is van.-biccentett felé Blair.
- Ez nagyon szép! Nem értem, hogy miért tartják kísértetiesnek.
- Ez egy kórház és kábítószeres rehabilitációs központ volt.-az információ hallatán nagyot nyeltem, azonban próbáltam magam nem beszarinak mutatni magam, így lazán így szóltam:
- Ja, hát így már érthető, de akkor sem parás.
- Akkor gyere.-ragadta meg hirtelen a kezemet és magával húzott. Körbe mentünk. A falakon nem látszott más, csak sűrű, zöld növényzet, ami teljesen befedett mindent, de voltak olyan részek, ahol még látszott a vörös tégla és a szegély. Mikor a  bejárthoz értünk megtorpantam. Hatalmas, félköríves boltozata már omladozni kezdett, a tetején fák gyökerei pihentek. Kissé hátborzongató, ugyanakkor gyönyörű volt, ahogy a vörös tégla néhol zölddé vált és moha nőtte be.
- De szellemek nincsenek!? Igaz?
- Hidd el...szellemmentes.-bólintott Blair és még mindig a kezemet fogva beléptünk az ajtó nélküli helyiségbe.