-27-

Blair
A fejemből az egész testembe éles fájdalom sugárzott, forgott velem minden. A szemeimre ólom nehezedett, alig tudtam kinyitni. Első próbálkozásra nem ment, aztán másodikra sikerült- Szaporán pislogni kezdtem, de a homálytól aligha láttam valamit. A fejem zúgott, rettenetesen fájt. Még többet pislogtam, így tisztulni kezdett a látásom. Hol vagyok? Kérdeztem magamtól, mintha valaki belülről megtudná mondani. A halvány szürkeségen kívül semmit sem láttam, csak hallottam. Esik az eső. Mennydörög.
 A fejemet próbáltam mozgatni, megakartam fogni a homlokom, de csak ekkor vettem észre. A kezem le van kötözve, épp úgy, mint a lábaim. Ez hordaágyhoz kötöztek. Ha most lett volna elegendő erő bennem, ráncigálni kezdtem a béklyóimat, de az erőm elhagyott. Mozdulni nem bírtam.
 A kétségbeesés kezdett rajtam eluralkodni, forró könnyek kezdtek a arcomon, egyenesen a számba csorogni. Azzal a maradék erőmmel rántottam egyet a bal kezemen, de mindhiába. A kötél erősebb volt.
 Gondolkodni kezdtem, hogy vajon miért, miért történt el velem? Ki a felelős ezért, és mégis mi volt az indítéka? Hiába törtem a fejem csak egy valaki jutott eszembe, csak ő lebegett lelki szemeim előtt.
Bárcsak itt lenne Jin!
- Végre, hogy felébredtél!-hallottam meg a hátam mögül egy férfihangot. Összerezzentem, mikor hirtelen megütötte a fülemet, hangja csengése. Akcentusa volt. Éreztem, ahogy mellém áll és fölém hajol. Kétlem, hogy bármit is látott volna az arcomból, így eltávolodott majd csettintett egyet. A keze hirtelen lángba borult.

A tűz fénye elegendő volt, hogy lássam, ki az. Szemeim elkerekedtek, a düh fortyogni kezdett bennem.- Így jobb?-mosolygott a képembe.
- Mit csináltál?-sziszegtem, közben Aidan egy gyertyát tett a mellettem lévő rozsdás asztalra és meggyújtotta.- Miért hoztál ide?-a hangom egyre erősödött, a fejfájásom csillapodni látszott, a köteleket kezdtem ráncigálni.
- Csillapodj le, aztán beszélünk.-orosz akcentusa sértő volt a fülemnek, puszta kézzel is képes lettem volna kitépni a hangszálait, csak hogy ne beszéljen.
- Én nyugodt vagyok.-sóhajtottam.- Mond, el hogy mégis mi folyik itt!
- Csak beszélgetni akarok.-felelte ismételten mosolyogva. Szívem szerint szembe köptem volna, de túl messze volt tőlem.
- Ha mondod el, kitépem a szíved.-súgtam és valamennyire komolyan is gondoltam.
- Az úgy nem vicces.-ráncolta a homlokát.
- Nem viccelek Aidan! Beszélj!-nyaggattam tovább, nem volt kedvem ehhez a játékához. Sóhajtott egyet és belekezdett.
- Nem fogadtál szót Blair!-úgy kezdte, mintha egy kislány dorgált volna meg, aki valami rosszat csinált.- Megmondtuk, hogy tartsd meg az erődet, de te tojtál az egészre.
- Ez miért olyan fontos, könyörgök?-kérdeztem sírógörccsel a torkomban, nem hittem el, hogy ismét itt tartunk.- Erő, erő, ki nem szarja le az erőt, Aidan?-amennyire csak tudtam felemeltem a fejem, úgy néztem rá.
- Még mindig nem fogod fel? Fényőr vagy, annak születtél! Szerinted lesz értelme az életednek, ha elveszted a képességed?
- Mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Ha nincs erőd, nincs életed! Arra születtél, hogy őrizd a fényt. Szerinted Jin, és a te anyád, miért haltak meg?-a felismerés úgy hasított belém, mint egy üvegszilánk. Mintha valaki kívülről fojtogatott volna, nem kaptam levegőt.
- Vagyis anyát...
- Igen! Megvárták míg te és az öcséd megszülettetek és megölték.-mondta a szemembe, megrendülés nélkül.- Nem akartam, hogy megtudd. De mi figyelmeztettünk téged.
- Tehát azért hoztál ide, hogy...
- Nem!-csattant fel hirtelen.- Én nem lennék rá képes.-egy kis időre megkönnyebbültem, de nem tartott sokáig.- Az idő majd elintézi.

Jin
Aidan hangja egyre erősödött, minden egyes lépcsőfoknál. A józan eszem valahol elbújt, bármit képes lettem volna megtenni, csak hogy megmentsem a szerelmemet. Mikor az utolsó lépcsőfokhoz értem, megtorpantam. A falhoz bújtam és hallgattam. Aidan Blair anyjáról beszélt. És az enyémről! Megölték őket, amiért elvesztették az erejüket. A szívem és az öklöm összeszorult, ha belegondoltam, hogy Blair-rel is ez történjen. Nem, ezt nem fogom hagyni! Nem hallgattam tovább, és ha jól gondolom, magára akarta hagyni. Előléptem a fal mögül.
- Csak az én testemen át hagyom meghalni!-mondtam, mire Aidan hirtelen megpördült. Halvány mosolyt véltem felfedezni az arcán.
- Megérkezett a második versenyző is.-mondta. A háta mögé pillantottam. Blair egy hordaágyon feküdt lekötözve. Ahogy megpillantott könnyek kezdtek csorogni az arcán, tátogni kezdett. Segíts!
- Azonnal engedd el, vagy én fogom.
- Csak tessék.-mutatott felé, még mindig mosolyogva. Kicsit oldalra biccentettem a fejem. Megvan húzatva ez a gyerek?, gondoltam.
- Mégis mit akarsz tőle?
- Én csak a hagyományokat követem.
- Azzal, hogy megölöd?
- Én nem, majd a természet. Tudod, egy fényőr kevesebb ideig bírja, mint egy átlag ember. A szíve hamarabb feladja a benne termelődő fény miatt.
- Nem kértem biológia órát.-vágtam rá szárazan.- Engedd el.
- Különben?-kérdezte fogait vicsorgatva. A kezem mintha csak végszóra megrándult volna, a fénygömbök ott szikráztak benne. Szinte már lángoltak, de nem úgy, mintha tűz lenne.- Ügyes...de ilyet én is tudok.-mozgatta meg a szemöldökét majd kicsapta a kezeit. A tenyerében két tűzgömb jelent meg.- Játszunk akkor!

-26-

Már a folyó közepén tartottunk, mikor Peter aggasztó dolgot kérdezett:
- És hogy van Ms.Blair? Mostanság ritkán látni.
- Ezt hogy érti, Peter?-kérdeztem aggódva, hiszen ez azt jelenti, hogy Peter sem szokta látni.
- Mostanság nem szoktam látni a kisasszonyt, gondoltam magánál, vagy esetleg máshol a városban van.
- Kérdezhetek valamit?-szólalt meg mellettem Monster.
- Természetesen.-bólintott a kapitány.
- Mi történik azzal a lánnyal, aki elveszti az erejét?-a válasz engem is érdekelt, így reméltem, hogy Peter kielégítő, ugyanakkor aggodalmat nem keltő választ ad.
- Nos, az a hölgy, aki elveszti az erejét büntetést érdemel.
- De a szigeten sok nő van, akiknek nincs erejük!-vágtam közbe.
- Az igaz, de ők egyszerű fény nyelők. A fényőrök. Na, ők másak. Nekik kötelességük őrizni a fényt, ezért is büntetendők, ha elvesztik a képességet.
- És mégis hogyan büntetik meg őket?-kérdeztem előre félve a választól. A szívem kalapálni kezdett, úgy éreztem a hajó hirtelen lelassul és képes lettem volna kiugrani és átúszni a folyót, csak hogy hamarabb a szigeten legyek. Biztos voltam benne, hogy valami történt Blair-rel.
- Ha nem képesek tovább őrizni a fényt, haszontalanok lesznek.
- Ez alatt azt érti, hogy...?-nyelt egy nagyot Monster és rám nézett. Peter bólintott. Nem, az nem lehet! Nem vethetnek csak úgy véget az életének, hiszen az erő nem veszett el, csak átalakult. Tudom, hiszen éreztem, ahogy megérintettem!
 Ahogy a hajó a sekély vízhez ért kiugrottam belőle és futásnak eredtem. A lábszáram merő víz lett, de ez már lényegtelen volt az eső miatt.
- Jin!-kiáltott utánam Monster, de eleresztettem a fülem mellett, berohantam az erdőbe. Az elmém, akár egy térkép rajzolta le előttem az utat és néhány méternyi futás után megtaláltam az épületet.  Mély levegőt vettem és előhívtam egy kisebb fénygömböt, ami megvilágította a lefelé vezető utat. Mikor tisztulni kezdett látásom eloltottam a fényforrást és rohanni kezdtem Blair lakása felé, mit sem törődve a kíváncsi szemekkel, és felhorkanásokkal, miközben majdnem fellöktem néhány embert. Az ajtóhoz érve majdhogynem feltéptem a függönyt, ami azt takarta.
- Blair!-üvöltöttem a nevét, a házban föl s alá járkálva, de nem kaptam választ. Senki, egy árva lélek sem volt a házban, még Wilhelm sem. Tétován elhagytam a lakást és a térre mentem. Ismerős arcot kerestem, aki tudná, hogy merre találom. A tér közepén lévő padon egy nő üldögélt. Szerencsém van.
- Melody!-szólítottam meg a hölgyet, aki nyomban hátrafordította fejét.
- Jin! Maga mit keres itt?-kérdezte meglepetten.
-  Hol van Blair?-kérdeztem keretelés nélkül, túl ingerült voltam ahhoz, hogy körülírjam azt, amit szeretnék.
- De hiszen azt hittem, hogy veled van.-a magázásból hirtelen tegezés lett, mikor meghallotta a kérdésemet.
- Nem, nincs. Félek, hogy bajban van.-arcán kiült a döbbenet.
- Ugyan miért lenne?-tarkómon tűz cikázott, arcomba vér zúdult, hirtelen elszégyelltem magam, mintha csak valami rossz dolgot tettem volna.
- N-nincs többé ereje. Vagyis van, csak nem úgy.-tettem hozzá gyorsan, de ő csak az első mondatot hallotta meg. Megrázta a fejét, és lesütötte a szemét.
- Jin, Jin..tudod, hogy mit tettél most?
- Attól félek, igen.-feleltem és megfogtam a vállánál fogva majd a szemébe néztem. Tudtam, hogy mit kell kérdeznem, és reméltem, hogy tudni fogja, mit válaszoljon.- Hová vitte?
- A régi kórházba, az erdő szélére.-sóhajtotta, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem, de megállított.
- Jin!-megpördültem- nagyon vigyázz. Rettenetes erő lakozik benne.-aprót bólintottam és ismét futásnak eredtem. A lábaim meg sem álltak, tudták merre kell menniük. Út közben jutott eszembe, hogy ott hagytam Monster-t, de talán így volt a legjobb. Nem akartam, hogy neki is baja essen miattam.
 Ahogy a kórházhoz érkeztem, éreztem, hogy itt vannak. Mikor a romos épületre néztem csak akkor értettem meg igazán, hogy miért hívták ezt szellem szigetnek. Az épület teteje fölé szürke felhők kúsztak, a szél süvítő hangja mintha csak az itt elhunyt emberek sikolyai lettek volna. Az eső zuhogott, villámok hasították ketté az eget.
 Az ajtóhoz mentem. Az épületben eléggé sötét volt, így fényt gyújtottam. Az esőcseppek kopogásán kívül semmi mást nem hallottam, míg nem egyszer csak....hangok. Férfi hangok. Éppen mondott valamit. Az emeletre néztem, jobb kezem ökölbe szorult, ha csak arra gondoltam, hogy Aidan ott van fenn Blair-rel. A fénygömb a kezemben szikrázni kezdtem, akár csak egy csillámszóró, de ahogy lenyugtattam magam, az ismét normális lett. Nem értettem, hogy ez minek volt köszönhető, de kisebb gondom is nagyobb volt annál. Meg kellett találnom Aidant és végleg elrendezni vele a dolgokat.

-25-

Három hét telt el, hogy elmondtam Monsternek a titkomat. Azóta az egyetemet is ott hagytam, és a benzinkúton kezdtem dolgozni teljes állásban. Megüresedett egy állás, mikor kiderült, hogy az egyik alkalmazott benzint lopott és feketén kezdett kereskedni vele. A főnök azonnal felvett, mikor jelentkeztem az állásra.
 Monster azóta nem keresett, hogy megtudta ki is vagyok. Talán azt sem tudja, hogy ott hagytam a sulit, hiába a sok üzenet, amit neki hagytam, egyikre sem válaszolt. Lehet, hogy haragszik rám. De ugyan miért? Esetleg azért, mert elárultam neki, hogy fényőr vagyok? Vagy, hogy eddig eltitkoltam előle? Nem tudtam, de jobbnak láttam, ha nem zaklatom a kérdéseimmel. Úgy csak még jobban eltaszítom magamtól. Reméltem, hogy magától megkeres, de ez nem következett be. Egészen a mai napig.
 Ma én voltam beosztva a pénztárnál, vásárló után vásárló egész áldott nap. Hol az egyes, kettes, vagy hármas kutat mondták felváltva, volt aki autót mosott, aki kerekeket pumpált. Rengeteg embert fordult meg, köztük Monster is. Meglepetten figyeltem, ahogy csuromvizesen állt elém. Csak akkor vettem észre, hogy kinn zuhog az eső. Felálltam a székről és összefontam a karjaimat a mellkasomon.
- Helló.-kezdte.
- Szia.-köszöntöttem én is alig hallgatóan és megköszörültem a torkom.- Fizetni szeretnél?-kérdeztem, de  jól tudtam, hogy nem. Még jogosítványa sem volt, kocsija meg pláne.
- Nem, én csak kíváncsi voltam, hogy hol dolgozol.
- Ott, ahol te is, minden este. De mostanság nem látni téged gyakran.-feleltem.
- Igaz.-bólintott és nagyot sóhajtott.- Figyelj, nem kerülgetem a forró kását, ismersz már.  Sajnálom, hogy eltűntem, és nem válaszoltam egy üzenetedre sem, de lesokkolt, ami láttam. És az, hogy ott hagytál egyedül a szarban a többi nyomorékkal, épp most, vizsgák közepette, kicsit szarul esett.
- Kénytelen voltam ott hagyni, nem éreztem azt, hogy tovább tudnám folytatni. Teljesen hidegen hagyott az egész.
- És inkább melózol egy koszos kis benzinkúton?
- Ne kezd te is a sok lelki szarságot úgy, mint Joe! Kaptam tőle eleget, nem kell, hogy még te is kioktass!
- Jó, bocs.-felelte megbánóan.
- Én hoztam meg ezt a döntésemet, és kész. Nem erőltethettem tovább a sulit, csak meghúztak volna mindenből.
- Oké, elhiszem. Na és Blair?-váltott témát-Vele mi van?
- Napok óta nem érem el, ha pedig otthon keresem mindig azt mondják, hogy épp nincs otthon. A suliban nem vettél rajta észre semmit?
- Nem jár suliba.-ráncolta meg a homlokát.
- Tessék? De, mégis mióta?
- Csaknem azóta, hogy nálad jártam és ő is ott volt. Akkor láttam őt utoljára.
- Csak viccelsz, igaz?-kérdeztem kikerekedett szemmel, levegőt is alig kapva.
- Miért viccelnék? Jin, történt valami?-gondolkodóba estem. Mi van, ha Aidan, vagy valaki más megtudja, ami történt? Hogy nincs többé ereje? Azonnal beszélnem kell valakivel.
- El kell mennem!-mondtam és lekaptam magamról az egyen kabátot, felvettem a sajátomat és kirohantam a pultból. Már majdnem az ajtóhoz értem, mikor egy kollégám állított meg.
- Jin! Hová mész?
- Muszáj elmennem, nagyon fontos! Kérlek, állj be helyettem!
- De, Jin!
- June, kérlek!-néztem rá kerekded arcára kétségbeesetten. Végül bólintott, én pedig kirohantam az ajtón. Az esőt, mintha csak dézsából öntötték volna, még kapucnim sem volt, hogy feltegyem, de ez volt a legutolsó dolog, ami most érdekelt.

 Nem volt messze az East River, így gyalog indultam el. Néhány lépés után Monster kezét éreztem meg a vállamon. Megtorpantam.
- Mégis hova mész?
- Blair bajban van. Ha nem sietek, bántani fogják.
- Mégis ki?
- Egy Aidan nevű srác.-magyaráztam, de közben ismét elindultam. Monster szorosan gyalogolt mögöttem.- Ha megtudja, hogy elvettem Blair erejét megöli. Vagy engem.-tettem hozzá aztán.
- Hogyhogy elvetted az erejét?
- A fényőr lányoknak szüzességi fogadalmat kell tenniük. Aki megfogadja, abból vezető válhat, feltéve ha megvan az ereje.
- Tehát úgy érted, hogy te és Blair...-rápillantok, és bólintok.- Jól van, nem kell többet mondanod.
- Reméltem, hogy nem kell.-motyogtam.
 Néhány perccel később már az elrejtett zugban vagyunk, ahol Peter-t találom. Megkönnyebbülve sietek oda hozzá.
- Peter!
- Ó, Mr.Jin! Ilyen esős is napon is látom!-mosolygott.
- Kérem, nagyon fontos lenne, hogy átvigyen!
- Természetesen állok rendelkezésére.-felelte és vigyázzba állt, akár csak a katonák. Monster felé fordultam.
- Menj haza, Monster.
- Mi? Hogyisne!
- Veszélyes lehet....-meg sem várta, hogy befejezzem a  mondatomat.
- Nem érdekel! A barátom vagy, és segítek neked, kurvára nem érdekel, milyen veszélyekkel jár. Ha ez neked fontos, akkor nekem is.-mondta és kinyújtotta a kezét. Megfogtam, ő pedig magához rántott. Megveregette a hátam majd rám nézett.
- Rúgjuk szét annak a pöcsnek a seggét!

-24-

Jó ötlet volt ez? Helyesen döntöttünk? Folyton csak kérdések ismétlődtek a fejemben, de ahogy a mellettem szendergő Blair-re pillantottam minden kétségem elillant. Szerettem ezt a lányt, bármit képes lettem volna megtenni érte, ha kell az összes fényőrrel szembeszállok, köztük a legarrogánsabbal is.
 Aidan sose nézte jó szemmel a kapcsolatomat Balir-rel és mindent megtett volna, hogy eltávolítson a közeléből.  Hát most végre megpróbálkozhat vele, aminek én elébe fogok állni, ha törik, ha szakad.
- Min elmélkedsz?-hangja hallatára hirtelen visszazökkentem az életbe. Ránéztem és rámosolyogtam. 
- Semmi érdekesen, csak elgondolkodtam néhány dolgon. Jó reggelt.-feleltem és megcsókoltam a homlokát.
- Neked is.-mosolygott és hozzám bújt.- Igaz, nem bántad meg?
- Már miért bánnám?-kérdeztem és a meztelen vállát kezdtem simogatni, miközben bőre gyengéden bizsergette ujjaimat.
- Hát...azok miatt, amiket a többiek mondanak. Hogy felelősségre vonnak.
- Ez engem nem érdekel. A kérdés, hogy te megbántad e?-elhúzódott és felült.
- Ugyan miért?
- Hisz elvesztetted az erődet. Ha minden igaz.-tettem hozzá. 
 Blair felemelte a tenyerét, és ahol ennyi idő letelte alatt fény szivárgott ki, most nem történt semmi. Érdeklődve figyeltem, hátha történik valami, de a tenyere üresen maradt. Először mindig mosolygó ajkai lekonyultak, aztán ismét aranyos mosollyá görbültek.
- Mi az?-kérdeztem.
- Az energia nem vész el, hanem átalakul.
- Ezt hogy érted?
- Még mindig érzem. Itt áramlik bennem, az ereimben. Nem veszett el, valahogy máshogy fog megmutatkozni. Csak rá kell majd jönnöm, hogy hogyan.
- Igazad lehet.-gondolkodtam el.- Hiszen ha megérintelek, még mindig bizseregnek az ujjaim.
- Pontosan.-csillant fel a szeme egyszeriben.- Tehát nem tehetnek semmit sem ellened.
- Tettek volna?-vontam fel a szemöldököm, de nem vártam meg, amíg Blair válaszol.- Gondolom Aidan kitépte volna a szívemet is. Jól sejtem?
- Ha őt ezt megteszi veled, én elevenen égettem volna el.-felelte és közelebb hajolt hozzám.- Nagyon szeretlek.
- Én annál is jobban.-mondtam és az állánál fogva magamhoz húztam. Csókunk most még szenvedélyesebb lett, ajkaim szinte lángra lobbantak, ahogy az energia cikázott a testünkben.

Joe már javában a hotelben volt, miközben mi még mindig az ágyban heverésztünk.
- Van egy ötletem.-villant meg a fejem fölött az apró villanykörte.- Te maradj itt, én pedig néhány perc múlva jövök.-kacsintottam, apró puszit adtam a szájára, aztán felálltam és a konyhába mentem.  Úgy döntöttem, hogy készítek egy finom reggelit. Egyébként is imádtam főzni, de így, hogy annak főzhetek, akit a legjobban szeretek még nagyobb örömmel tettem.
 Végül a sajtos omlett mellett döntöttem, amit azonnal el is kezdtem készíteni.

 Az étel kész volt, így már csak némi narancslé hiányzott, amit hamar elő is kotorásztam a hűtőből. A tányérokat és a poharakat tálcára raktam, de abban a pillanatban, ahogy mindennel készen lettem valaki átölelte csupasz vállaimat.
- Nem bírtam egyedül maradni.-mondta és csókolni kezdte a hátamat a gerincem mentén. Elmosolyodtam és megfordultam. Barátnőm a pizsama felsőmet viselte. Egyszerű szürke felső, ami majdhogynem két számmal nagyobb volt, mint az ő mérete, de még ebben is nagyszerűen mutatott.
- Csak nem reggelit készítettél?
- Gondoltam, éhes vagy.-feleltem, ő pedig bólogatni kezdett. Az idillt megzavarva, valaki kopogott. Az ajtóhoz mentem, és remélve, hogy nem egy reklámos, ajtót nyitottam.
- Jó reggelt!-köszöntöttem az ajtó előtt álló Monster-t, aki láthatóan az ajtónak támaszkodva nem volt éppen rózsás kedvében.
- Napot.-biccentett és kérés nélkül beljebb lépett.
- Te hogyhogy itt, ilyen korán?-érdeklődtem.
- Komoly dolgokról van szó Jin. Nagyon, komoly dolgokról.-mondta, de tudtam, hogy korántsem van szó olyan fontos dolgokról, mint ahogy ő azt állítja.
- Hallgatlak.-adtam át neki a szót.
- Nem fogok jó pofát vági hozzá, így neki is kezdek. Azt akarom mondani, hogy kezdesz...-mondandóját félbe hagyta, mikor meglátta Blair-t az jobbomon állva.- Ooh la la, kit látnak szemeim.
- Szia Monster.-mosolygott Blair.
- Nagyon örülök, hogy látlak, de megtennéd, hogy egy kicsit kettesben hagysz szívszerelmeddel?-vigyorgott, akár a tejbetök.
- Persze.-felelte Blair majd a karomat végigsimítva bement a szobámba. Ahogy eltűnt, Monster arcáról azonnal eltűnt a a fülig érő mosoly.
- Épp ezt akarom mondani!-vette kicsit lejjebb a hangerőt.
- Mégis mit?
- Kezdesz elzülleni öregem. Már van, hogy suliba sem jössz, és nem sokára jönnek a vizsgák. Hogy a francba fogsz átmenni, ha állandóan a kis csajjal vagy?
- Mire akarsz ezzel célozni?
- Arra, hogy...-nagyot sóhajtott- ez nekem sem könnyű, hiszen a legjobb barátom vagy. Csak a javadat akarom.
- Szerintem meg úgy tűnik, hogy éppen azt akarod kinyögni, hogy szakítsak vele. Azzal a lánnyal, aki mellett végre boldog vagyok és, aki rávezetett arra, hogy ki is vagyok valójában.
- Hagyd már a közhelyes dumát, kérlek.-mondta olyan fejet vágva, mint aki éppen hányni készül.
- Ez nem közhely.-vágtam rá dühösen, de abban a pillanatban esett le, hogy magyarázkodom kell neki. Nem hazudhatok neki, mégis csak a legjobb barátomról volt szó.
-Akkor fejtsd ki kérlek, mert most már kurvára nem értem, hogy mi történik veled!-mordult rám, én pedig mély levegőt véve nekifogtam. Nem kerteltem.
- Fényőr vagyok.
- Hogy mi a szentséges izé vagy?-kérdezte hitetlenkedő arccal.
- Képes vagyok fényt elnyelni és fényt teremteni.-akár hogy magyaráztam Monster csak állt előttem, mint egy darab fa, szemöldökét kissé összeráncolva, szája enyhén nyitva maradt.
- Betéptél?-kérdezte végül, én pedig forgatni kezdtem a szemeimet, mire arra az elhatározásra jutottam, hogy megmutatom neki. Alig telt el néhány másodperc, a kezemben megjelenő fény Monster arcába csapott.
- Oké, én téptem be...azt hiszem nem kellett volna megennem az az utolsó csokis sütit, bassza meg.-beszélte meg magában.
- Nem vagy betépve! Se én, se te!
- Oké...hol van a minilámpa?
- Mégis miről beszélsz?
- Máshogy nem csinálhatod, kell hogy legyen valami fényforrás.-mondta és a kezemet kezdete piszkálni, forgatni és rázni kezdte.
- Nincs semmilyen fényforrás. Ezt én csinálom.
- Mégis hogy a pokolba?-akadt ki hirtelen.- Nem égeti a kezed, vagy nem..nem fáj, de mégis ezt hogy?
- Egyáltalán nem érzek semmit.-tettem felé egy lépést.- Még van, hogy mai napig nem tudom, hogy ez mégis hogyan lehetséges.-mosolyogtam, de aztán, hogy Monster-nek is világosabb legyen, mindent elmondtam neki.

-23- (+16)

Másnap  Blair mindent elmondott, hogy Aidan és Melody felkeresték a lakásán az ajánlatukkal. Hirtelen semmit sem tudtam mondani, megvakartam a tarkóm és megöleltem. Csak álltam előtte, mint egy szerencsétlen. A jövőbeli vezető szerepe eddig mindig az utunkba állt, és még jobban megnehezítette Blair dolgát. Nem volt elég, hogy az édesanyja meghalt, az apjuk pedig ott hagyta őt és az öccsét, még ezt is a nyakába zúdították. Nem szerettem volna még jobban maga alá temetni, de kénytelen voltam a tudtára adni, hogy:

- Megkönnyíteném a dolgodat, ha békén hagynálak.- mintha szellemet látott volna, a szemei elkerekedtek, légzése egy pillanatra leállt.

- Mit akarsz ezzel mondani?-suttogta.

- Mindenki ellenzi ezt a kapcsolatot. Főleg a körülötted lévők. Melody vezetőt akar belőled csinálni, de ez nem áll módjában, ha velem vagy.

- Jin! Én nem akarok vezető lenni. Nem érdekel senki, csak TE!-megérintette a kezem, az apró áramütés pedig hegyes nyílként futott végig a karomon egyenesen a szívembe szúra magát. Lehunytam a szemem és mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy addig nem hagyják békén, amíg velem van. A jövőjéről volt szó, és ha velem marad talán odavész az egész. Ha velem marad, lehetséges, hogy bántódása esik. 

 A kezeim akaratom ellenére kezdtek mozogni, és lassan leemeltem a kezét a sajátomról.

- Miattad teszem. Csakis miattad.-mondtam szinte már elcsukló hangon és otthagytam. Nem néztem hátra, nem álltam meg, nem tettem semmit. Csak mentem előre, egyenesen a metróhoz. Ő sem jött utánam.

Kedvtelenül, pöcköltem arrébb minden falatot, amit a tányéromon találtam. Joe halogatta egy darabig, hogy megkérdezze mégis mi a fene bajom van, de egy idő után megelégelte.

- Gond van?-kérdezte, de még mielőtt válaszolhattam volna, még hozzátette:- Ha azt mered mondani, hogy semmi seggbe rúglak.

- Semmi.-provokáltam és megvontam a vállam. Joe letette a villát és megropogtatta az ujjait. Még mielőtt felállt volna, és fenéken billent, mert tényleg megtette volna, elmondtam.

- De miért szakítottál vele?

- Nem működött.-hazudtam.

- Pedig a múltkor olyan jónak tűnt minden.

- Tűnt.-nehezemre esett minderről beszélni, de mégsem mondhattam el neki a teljes igazságot.- Bocs, de elment az étvágyam.-toltam el magam elől a tányért és a szobába mentem.

- Nem mintha eddig lett volna.-fintorgott Joe és elkobzott egy szelet csirkét a tányéromról.

 Már rég a benzinkúton kellene lennem, de se erőm, sem kedvem nem volt most elmenni. Már hallottam Monster lehordását, hogy mégis mi a jó büdös francért nem mentem dolgozni, és miért nem hívtam. Még végig sem gondoltam a teljes beszédét, máris csörgött a telefonom. Természetesen ő volt az.

- Csak mond azt, hogy megbetegedtem, jó?-kezdtem köszönés helyett.

- Tudom, hogy mi van, nem azért hívtalak, hogy cseszegesselek.-hallottam a vonal másik oldaláról. Gyanítottam, hogy nem Monsterrel beszélek, de aztán megbizonyosodtam róla, de igen, mégis ő is.- Vigyek csokit meg nutellát? Egy szerelmes filmet, aminek a végén valamelyik szerencsétlen meghal?

- Nem arról volt szó, hogy nem cseszegetsz?

- Bocs.-mondta megbánóan.- Azért jól vagy? Körülményekhez képest.

- Fogjuk rá.-a válaszom hosszúságából, és hosszú szünet hatására Monster megértette, hogy nincs kedvem erről beszélni.

- Oké...gondolom nem sok kedved van erről beszélni, úgyhogy majd máskor dumcsizunk erről.-poénkodott, de tudta, hogy ez számomra komoly dolog.- A főnöknél falazok neked.

- Kösz.-mondtam és letettem. Nagyot sóhajtottam és felálltam az ágyról. Nem bírtam egy helyben maradni, így kimentem a nappaliba. Joe készülődött. Elég volt ránéznem, máris a tudtomra adta, hogy esti műszakot vállalt a hotelban. Bólintottam és engedtem egy pohár vizet. Mire apránként megittam már el is ment.

Este fél nyolcra járt az idő, mikor csöngettek. Éppen készültem fel lőni a pizsit, de hogy ne várakoztassam meg az illetőt egy pizsama alsóban és felsővel a kezemben nyitottam ajtót. Nagyot nyeltem, mikor megláttam Blairt az ajtóban.

- Szia.

- Igaz nem gondoltad komolyan azt, amit ma mondtál?-kérdezte elcsukló hangon. Lesütöttem a tekintetem és betessékeltem. Karba tett kézzel állt előttem, magyarázatot várva.

- Komolyan gondoltam.-bólintottam.

- Nem. Tudom, hogy nem! Látom a szemedben, hogy nem!

- Miattad teszem, értsd meg!-szakadt fel belőlem.- Tudom milyen az, ha állandóan olyan dolog miatt traktálnak, amit tudod, hogy meg kell tenned, de nem tudod, mert az utadban áll valaki.

- Nem akarok vezető lenni.-suttogta és közelebb lépett egy lépést. Három lépés választott el minket egymástól

- De annak kell lenned. Mindenki ezt akarja, az édesanyád is biztos ezt szeretné.

- Te is ezt akarod?-még egy lépést tett felém. Két lépés választott el minket egymástól.

- Igen.-haboztam.- Ez lesz a legjobb.

- Nem hiszem.-még egy lépés. Már csak egy lépés állt köztünk.- Tudod jól, hogy engem nem érdekelnek se a szigeten lévők, se senki más.

- De mi lesz, ha Aidan...

- A pokolba Aidannel.-hanga kiegyensúlyozott, mégis haragos volt, ahogy kimondta ezt a nevet.- Csak te számítasz senki más.

- Nem dobhatsz el miattam mindent.-mondtam, de ahogy egyre közeledett hozzám egyre nehezebbé vált számomra a beszéd.- Nem hagyhatod veszni az erődet.

- Az érdekel most a legkevésbé.-felelte és tett még egy lépést. Csupán néhány centi választotta el az arcunkat, éreztem az ajkaimon, ahogy be szívja és kifújja a levegőt az orrán. A légzése szapora volt, épp mint az enyém. Hol az ajkait, hol a szemét figyeltem. Rám nézett.

- Hajlandó vagyok mindent feladni érted...mert szeretlek.-már többször is kimondta ezt a szót, de most éreztem csak igazán a jelentőségét. Valóban szeretett, a szív, ami a mellkasában dobogott, ami megérintette az enyémet, miattam vert olyan hevesen.

 Az adrenalin tombolni kezdett bennem, eluralkodott bennem a vágy. Az arcát a két tenyerem közé fogtam, úgy csókoltam. Hevesen, de lágyan. Hirtelen megéreztem magamon az érintését, először a hátamon, majd a karjait a nyakam köré fonta. Átkoztam magam, amiért ezt teszem, amiért ezt teszem vele és magammal, de az eszem sarokba szorult, a szívem pedig makacsul előre nyomult. Lassan vezetni kezdtem a szobám felé, azonban a csókot nem szakította meg egyikünk sem. 

 A kabátja és a pulcsija már a szoba egyik sarkában landolt, mikor lerángattam róla azt a rakoncátlan felsőt is. Az ágyra fektettem és fölé kerekedtem. Minden egyes érintése a csontjaimig hatoltak, jólesően nyögtem fel, mikor végigsimította a hátamat. Elmosolyodott. Én következtem. Bal karommal mellé könyököltem, míg a jobban átfontam a derekát. Belőle is halk nyögés szakadt fel mikor hozzáértem. Mindkettőnk teste szinte már izzott, attól tartottam, hogy talán még fényt is sikerül kibocsátanom.

 A melltartó kapoccsal kezdtem babrálni, mikor Blair hirtelen úgy döntött, hogy fölém kerekedik, így felült és az ölembe huppant. Lábait a derekam köré fonta, én pedig belemarkoltam a fenekébe. Ismét elmosolyodott. 

- Én is szeretlek.-súgtam és nyakát kezdtem csókolgatni. Nem láttam, de tudtam, hogy szeme könnybe lábadt, hogy boldog. Ugyanis a szíve, egyenesen az én szívem mellett dobogott, egy ütemet járva.

-22-

Blair
Miután Jin-t visszakísértem Peter-hez pillangókkal a hasamban botorkáltam vissza a lakáshoz. Szívem és kedvem szerint bevilágítottam volna az egész Földet a bennem lakozó fénnyel, hogy mindenki tudja, milyen boldog vagyok. Még soha, egyetlen fiú sem került ilyen közel a szívemhez, még Aidan sem. Csak mosolyogtam, percenként indián szökkenésekkel haladtam tovább. A pillangók a hasamban csaknem az egekig röpítettek, még mindig éreztem Jin érintését a bőrömön, az ajkát az ajkaimon. Szerelmes voltam.
 Az épülethez érve kevesebbet mutattam az örömömből, a sötét folyosón fénygömbbel a kezemben sétáltam végig. A velem szembe haladóknak udvariasan biccentettem, majd a lakásom felé igyekeztem.
- Will, megjöttem!-kiáltottam az öcsémnek és a konyhába mentem, hogy engedjek egy pohár vizet. Meglepve hallottam a hangját, hiszen ilyenkor nem szoktam választ kapni.
- Vendégeid vannak.-hátrafordultam, de a vizet időm sem volt lenyelni. Felpuffadt pofazacskóval néztem körül, mikor megláttam Melody-t és Aidan-t. Gyorsan lenyeltem és üdvözöltem a vezetőnket.
- Jó estét Melody!-Aidan-t szándékosan hagytam ki a köszöntésből.- Mire véljem az esti látogatást?
- Eszem ágában sincs ilyenkor zavarni, de beszélnünk kell valamiről.
- Mi lenne az?-kérdeztem és a konyhapultnak dőltem.
- Kérlek..üljünk le.-mutatott a kanapé felé, én pedig engedelmesen odamentem és leültem. A helyzet komolysága megrémített, nem bájcsevegésről volt szó. Aidan karba tett kézzel állt Melody hátánál, Wilhelm a szobájába ment.
- Történt valami?-kérdeztem aggódóan.
- Nem, baj nincs!-rázta meg a fejét Melody.-A jövőről lenne szó. A mi és a TE jövődről.-tudtam, hogy Aidan mondott neki valamit, máskülönben miért állna itt, és miért nézne folyamatosan engem, szürke szemeiben lobogó tűzzel? Felé néztem és összeráncoltam a homlokom.
- A lényeget, ha kérhetném!-mondtam ingerülten és felkészültem a hegyi beszédre. Melody sóhajtott.
- Mindannyian jól tudjátok, hogy már nem fogom sokáig bírni. Az erőm elenyész, és vele együtt én is.
- Azt akarod, hogy én legyek az új vezető.-jelentettem ki határozottan, még csak kérdőre sem voltam emiatt.
- Így van.
- Miért?-pontosan tudtam, hogy miért, de úgy gondoltam jobb, ha tőle hallom. Kíváncsi voltam a válaszára.
- A tudásod miatt. Édesanyád volt itt a legerősebb nő és a legbölcsebb. Megtanított téged mindenre, amire egy vezetőnek szüksége van. Tudta, hogy utánam te következel.-elmosolyogtam magam. Akaratom ellenére is mosolyra húztam ajkaimat, keserűen felnevettem.
- Rendben. De ő, minek van itt?-néztem Aidan-re, ezzel is valamelyeset a témát terelve.
- Aidan elkísért. Semmi másért.-felelte Melody.
- Kétlem.-suttogtam és nagyot nyeltem. Nem néztem rá, utáltam már csak a közelében is lenni.- És ha nem akarok vezető lenni?
- Ez nem akarat kérdése, drágám. Sajnálom. Rajtad kívül más szóba sem jöhet.-bólintottam. A java azonban még csak ezután jött.- Viszont, akad néhány feltétel.
- Mint például?-magamban visszaszámoltam és az alkalomra vártam, hogy mikor küldhetem el őket egy hidegebb éghajlatra, ahol a bennük lakozó fény mit sem fog érni.
- Nem pazarolhatod el az erődet.-szinte hallottam a magamban előtörő erős kacagást, de nem tört elő. Vártam. Nem szóltam semmit.- De gondolom, ezt tudtad.
- Várjunk...-emeltem fel a kezeimet.- Elegem van abból, hogy ebben a rohadt közösségben mindenki megakarja nekem mondani, hogy mit kezdjek az életemmel.-kacagtam ismét a semmibe bámulva.
- Blair...-szólalt meg végül Aidan.
- Nem! Te, hallgass!-förmedtem rá Aidan-re és ültemből hirtelen fölpattantam.- Elegem van, abból hogy ti ketten megszabnátok azt, hogy mit kezdjek az életemmel! Nem vagytok a szüleim, hogy helyettem döntsetek!
- Mi csak jót akarunk neked!-állt föl Melody is.
- Nem akarok vezető lenni, nem akarom úgy leélni az életem, hogy olyan közösséget vezetek, akik fütyülnek rám!  Mindenki a saját útját járja, nem törődnek veled!
- Sajnálattal hallom, hogy így gondolod.-felelte Melody és összekulcsolta az ujjait.
- Igen..így gondolom. És nem akarom ezt az egészet! Nem tűröm, hogy beleszóljatok a magánéletembe és a jövőmbe! Nem leszek vezető!-mondtam ki végül és kifújtam a bennem rekedt maradék levegőt.
- Ez végleges a....
- Igen! És most kérlek, távozzatok!-mutattam a bejárat felé, mire Melody szó nélkül sarkon fordult és távozott. Aidan maradt.
- Mit akarsz még?-kérdeztem fáradtan, egy szemernyi energiám sem maradt kiabálni.
- Nem az a lány vagy, akit megismertem.-mondta reszkető hangon. Valahol mélyen, még mindig a barátomnak tartottam. Eszembe jutottak a játékos időszakok, a sok nevetés. Együtt nőttünk fel, egymás előtt. A szüleim után ő volt a másik ember, akiben megbíztam. Szinte a testvéremnek tartottam. De idővel minden megváltozott. Az emlékek elhalványultak, a kacagás elhalkult. Aidan Romanova felnőtt, tetoválás tarkította alkarját. A lelke egyre sötétebb lett az édesapja halála után, és ez a sötétség nem hagyott alább. Elveszett benne,
- Te sem vagy már az a fiú, akit én megismertem. Eltűnt az eső szín a szemedből, a mosoly az arcodról. Hiába vagy fényőr, ha a lelked sötét.-az ujjaim megremegtek, a torkomat hatalmas gombóc feszítette. Sírni akartam.
- Lehet, hogy az én lelkem sötét...de a tiéd is.-felelte és elment. Ahogy eltűnt a könnyek előszöktek a könnycsatornákból és folyni kezdtek az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, de még mielőtt bárhová mehettem volna, valaki átölelt hátulról.
- Mit csinálsz?-kérdeztem hüppögve.
- Megölelem a nővéremet.-hangozott el a válasz, én pedig hátrafordultam és megöleltem az öcsémet. Eddig fel sem tűnt, hogy majdnem egy magas velem, mindössze 1-2 centiméter különbség volt, hiába az az 5 év korkülönbség. A fejemet a vállára hajtottam, Wilhelm pedig a hajamat simogatta. Még soha nem volt ilyen közvetlen hozzám, főleg mióta anya meghalt. Nagyon jól esett, ahogy megölelt és megvigasztalt.
- Ne is törődj velük! Azt csinálsz, amit csak akarsz, ne hallgass senkire! Ez a te életed!
- Köszönöm.-feleltem sírva és a nyakhajlatába temettem az arcom.

Jin
Kimerülten tértem nyugovóra és visszaemlékezve a mai napon történtekre, hamar elaludtam. Az ébresztőórát tizenegy órára állítottam, ugyanis később kellett bemennem a suliba. Nyugalmamat semmi sem zavarta meg, egészen hajnalig. Forgolódni és zihálni kezdtem, kivert a víz. Álmodtam. Abban az elhagyatott kórházban voltam, ahová Blair vitt. Sötét volt, a levegő nyirkos. Lépteket hallottam a hátam mögül. Megpördültem.Tűz gyúlt egy fiú tenyerében. Aidan volt az, szemében tűz lángja lobogott. Dühös volt.
- Már akkor meg kellett volna tennem, mikor legelőször megláttalak.-mondta alig halhatóan.
- Ha megteszed, te is meghalsz! Úgy akarsz járni, mint az apád?-kérdeztem. A lángok egyre magasabbak lettek tenyerében, szinte életre keltek és a levegőben táncoltak.
- Akkor hagyd békén...-szólt ismét és a szemembe nézett. A szeme fekete volt, nem hamu szürke. Egyre dühösebb lett, izmai megfeszültek, csak úgy mint az enyém. Megráztam a fejem és fényt gyújtottam jobb tenyeremben. A fénye az egész helyiséget beragyogta, szinte már lángolt kezemben. Éreztem a melegséget, ami belőle árad, egy átlagos embert a puszta közelsége porrá égetett volna.
- Azt nem tehetem.-feleltem. Határozott és egyenes válaszom csak még inkább feldühítette.
- Akkor megteszem.-suttogta.
- Nem, ha én lépek először.-hangzott a válaszom aztán minden elsötétült. Egy kiáltás. Felriadtam. A Nap már felkelőben volt, dér fedte az ablakom. Megtöröltem izzadt homlokom és a hajamba túrtam. Visszadőltem a párnára és a plafont kezdtem fürkészni. Álmomban valamelyikünk meghalt.

-21-

A dohos szag rögtön megcsapta az orrom. A levegő nyirkos és ázott kutya szagú volt. Mindent elkezdett benőni a moha és a penész, a falak omladoztak, lyukak tátongtak rajtuk. A hely mondhatni otromba volt, mégis megvolt a maga különleges bája. Így, nappal nem tűnt hátborzongatónak, éreztem egy különleges erőt, amely átjárta az egész épületet. Az első, ami szembeötlött velem az egy csigalépcső volt, aminek szélei repedtek és letöredezettek voltak. Blair afelé vezetett. Nem akartam nyavalyogni, mint egy kislány, hogy esetleg leszakadhat alattunk, így követtem.
- Gyakran jársz ide?
- Néha, ha elakarok tűnni a többiek elől, akkor ide jövök. Rajtam kívül senki sem jár ide.
- Érdekes hely, az egyedülléthez.-mondtam, közben a minket körülvevő falakat nézegettem.
- Szeretem az ilyen helyeket.-mosolygott és megállt a lépcső tetején. Az első emeleten voltunk. Rögtön, mikor felértünk egy hosszú folyosó tárult elénk, ahol kizárólag csak szobák voltak. Biztosan itt voltak a kórtermek vagy a vizsgáló szobák. Érdekelni kezdett a dolog. Elindultam a  szobák felé, amelyek ajtói korhadni kezdtek, vagy már nem is volt ajtójuk. Rögtön az első szobában egy hordágyat találtam. A rozsda már felemésztette, kipárnázott része már egyáltalán nem volt szivacsos. Mellette egy asztalka volt, amelyen egy barna üvegcse állt. Úgy döntöttem, hogy meglesek egy másik szobát is, így azt választottam, amely a folyosó közepén volt, dupla ajtókkal. Mikor benyitottam hirtelen lefagytam. A szoba a falak közepéig ki volt csempézve, az ablakok töröttek voltak. Közvetlenül középen egy vizsgáló asztal volt, amely mellett egy műanyaggal borított, téglalap alakú műszer állt, amelyből drótok álltak ki és kúsztak végig a padlón. Mikor közelebb léptem akkor láttam meg, hogy a zsinórok végén két henger alakú vas szerkezet volt, amelyek végén lapított korong volt. Ezt a szerkezetet áramkezelésre használták. Belegondoltam, ahogy az embereket idetolják egy hordágyon, felfektetik őket és a halántékukhoz érintik a két korongot, amely áramütést mér az agyukra. A helyiségben ezen kívül asztal és székek voltak, az asztalon néhány papírral, amelyről a tinta teljesen lekopott. A vizsgaló asztal háta mögött egy vasállvány volt, amelyről egy szakadt textildarab lógott lefelé.
- Azért mégis van néhány szörnyű dolog, amik itt történtek.-hallottam meg Blair hangját közvetlenül a hátam mögül.- A drogfüggőket itt is kezelték.
- Miért záratták be a helyet?
- Az embertelen bánásmód miatt. Volt, akiket majdhogynem megöltek, de sokan meg is haltak.-képek lebegtek a szemem előtt a régi időkről. Elképzeltem, ami ebben az épületben zajlott. Nővérek és orvosok járkáltak föl s alá, csakúgy, mint a betegek sápadtan és megtörten. Bezártam magam előtt az ajtót és a barátnőm felé fordultam.
- Gyere. Van egy hely, ahol sokkal szebb.-mosolygott és kezét a tenyerembe csúsztatta. Még három emeletnyi lépcsőn mentünk fel, míg végül az épület legtetején kötöttünk ki. Valóban, a látvány csodálatos volt. Ráláttunk az egész szigetre, még a betonépületre is, ami mélyen, a fák között bujkált, láttam az East Rivert, a partján lévő épületeket és New York felhőkarcolóit.
- Igaz, milyen szép?-nézelődött Blair, én pedig ahelyett, hogy a távolt fürkésztem volna, Őt néztem. A haját lágyan mozgatta a szellő, oldalfrufruja az arcába lógott. Szinte már biztos voltam benne, hogy pislogás közben a szempilláival való rebegtetés kreálja a szél hetven százalékát, nagyok és hosszúak voltak.
- Igen, valóban.-feleltem és visszapillantottam a tájra. Behunytam a szemem és magamba szívtam a friss és fű illatú levegőt, csakúgy mint Blair.
- Tudod, néha átérzem azt, amit egykor az itt lévő emberek. Érzem, ahogy félnek. Hogy úgy érzik nincs remény, hogy nem tehetnek semmit. De aztán valahogy új erőre kapnak és a hit újra ott lebeg előttük. Úgy gondolom, hogy sokan itt maradtak. A sötétben, és a fényt keresik.-megdöbbentem. Ott álltam, mint egy szerencsétlen és csak hallgattam, ahogy beszél. A hideg rázott,rettentő mélyen érintette és teljesen komolyan gondolta.- Egy különbség azért mégis akad.
- Mi?
- Az, hogy én megtaláltam a fényt.-mosolygott és felém fordult.- És ezt neked köszönhetem.
- Helyesbítenék.-emeltem fel a mutatóujjam majd a karjaimat a dereka köré fontam.- ÉN találtam meg. És most nem a bennem szunnyadó fényről beszélek, hanem rólad.-nem az arcát, nem az orrát, nem a száját, hanem a szemét néztem. Azt a mérhetetlenül gyönyörű és szikrázó zöld szemet, ami teljesen ellopta a szívemet. Arcaiba vér szökött és lesütötte a tekintetét. Zavarba hoztam, ami mindig megmosolyogtatott. Magamhoz öleltem, szorosan és tudtam, hogy soha nem fogom őt elengedni.


Este vonakodva siettem a benzinkút felé, tartva Monster gyilkos pillantásától, ugyanis tizennégy nem fogadott hívást találtam a telefonomon. Mire odaértem, ő már egy autót mosott. Ahogy megpillantott egy pillanatra megállt és rám nézett. Fújt egyet.
- Ha ezt befejeztem....-mondta és tovább sikálta a szélvédőt. Amint a jármű elhajtott oda jött hozzám. Először csak állt és nézett, végül hozzákezdett a kioktatásnak.
- Mégis hol a francba voltál ma? És minek az a rohadt telefon, ha nem veszed fel?-hadonászott a kezével, ami olyannak hatott, mint mikor egy anyuka teremti le a gyerekét, amiért az későn ért haza.
- Nem hallottam, hogy csörög és dolgom volt.
- Mivel ma Mrs.Szépséges Hercegnőt sem láttam, gondolom vele volt dolgod.
- Igen, DE nem olyan dolgom, amilyenre te gondolsz!-mondtam és megtankoltam az éppen akkor érkező kocsit.- Csak elmentem vele sétálni, nagyon maga alatt volt, és segíteni akartam.
- Sétálással?-vonta fel a szemöldökét Monster.
- Igen! Tudod, beszélgetéssel is lehet segíteni.-bólogattam.- Nem csak azzal, amivel te szoktál. Nekem bevált, próbáld ki!-javasoltam, akár egy gyógyszert, ami segített elűzni a fájdalmat.
-Talán.-felelte morcosan.- De máskor hívj, ha beszélgetni támad kedved és nem jössz suliba! Teljesen kikészültem ma attól a szemétláda professzor nyanyától. Nem tudod, hogy milyen lelki sérülést okozott!-nyavalygott, én pedig jó barát módjára megvigasztaltam, aztán belegondolva a helyzetbe elkacagtam magam.

-20-

Másnap reggel szokatlanul boldogan keltem, és ahogy balra fordítottam a fejem meg is értettem, hogy miért. Blair a mellkasomnál feküdt, összekucorodva, a keze a hasamon pihent. Mellkasa egyszerre mozdult az enyémmel, gyönyörű volt, még így, alvás közben is. Ahogy figyeltem felfedezni véltem egy apró, szinte alig látható anyajegyet a jobb szemhéján. Szempillái néha megremegtek, ujjai kissé megrándultak. Álmodott valamit. Nem szerettem volna felébreszteni, de ahogy a telefonomat feloldva az órára néztem, kénytelen voltam. Öt perc múlva dél, és csak nem egy óra múlva a főiskolán kellett lennünk.
 Simogatni kezdtem a haját, aztán az arcát. Ennek hatására csak még szorosabban bújt hozzám, átkarolta a törzsemet. Az orrával aztán a szájával kezdtem játszani, amit végül megcsókoltam. Halk és fáradt nyögést hallatott, aztán lassan nyitogatni kezdte szemeit. Mikor már kellőképpen kipislogta az álmosságot rám nézett, ajkai aranyos görbületté váltak. Szemei csodálatosan zöldek és hatalmasak voltak, ahogy álmosság, és néhány reggeli könny töltötte meg őket.
-Jó reggelt.-suttogta.
-Neked is.-feleltem ugyan olyan hangerőn.
-Hány óra van?
-Dél.
-Szerencse, hogy ma mindkettőnknek később kell bemenni.-mondta és a fejét az oldalamba fúrta.
-Igen.-nevettem az érintése hatására, ugyanis az oldalam rettentő csiklandós volt, de ezúttal hagytam, had csikizzen. Csönd lett, aztán végül:
-Nem akarok hazamenni.-mondta váratlanul, én pedig nagyot sóhajtva megsimogattam a vállát.
-A többiek már biztos aggódnak érted. Köztük az öcséd is.
-Ő az utolsó, aki aggódna értem.-mormogta, miközben felült az ágyon, én pedig követtem.-Aludt, mikor eljöttem otthonról, és biztos vagyok benne, most azt hiszi, hogy a suliban vagyok.
-És az apád?-kérdésem hallatán Balir ujja megremegett, és az alsó ajkába harapott. Gyönge pontra tapintottam, és sajnos már nem tudtam vissza szívni, de úgy látszott, hogy hajlandó erről beszélni.
-Apa már hónapok óta nincs velünk. Otthagyott minket...a szigeten...egyedül.-mesélte egyenesen a szemközti falat bámulva. Hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, míg végül egy gyönge Sajnálom elhagyta a számat.
-Ne sajnáld. Nem éri meg.-rázta a fejét, én pedig összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Hüvelykujjammal kezdtem masszírozni az övét.
-Biztos nehéz lehet mindkettőtök számára.
-Will hamarabb feldolgozta a dolgot, mint én. Én hittem abban, hogy csak dolgozni megy, aztán este hazajön. Megvacsorázunk, és még ha anya nélkül is, de boldog család leszünk. De aztán hetekig nem jött haza.... Végül hónapok teltek el. És fogalmam sincs, hogy hol van, de talán jobb is így.- emelte rám végül a tekintetét és biztos voltam benne, hogy nem csak a reggeli fáradtság miatt gyűlt könny a szemébe. Úgy éreztem meg kell ölelnem, a karjaimba kell zárnom, és így is tettem. Kisvártatva olyan ötlet jutott az eszembe, amin még én magam is meglepődtem.
-Mit szólnál hozzá, ha ma ellógnánk a napot? Elmehetnénk valahova.
- Jó ötlet ez? Mármint én sem bánnám, de...
-Akkor hallgass a megérzéseidre! Egy nap nem a világ vége és...nem bírlak ilyen szomorúnak látni.-mondtam és megsimogattam az állát.-Lógjunk kicsit.-kacsintottam.
- Most olyan voltál, mint Monster.-ráncolta össze a homlokát, majd kuncogni kezdett.
- Ne éld bele magad túlságosan.-nevettem és ismét megöleltem. Visszagondolva valóban olyan voltam, mint Monster, az ő szokása volt ellógni, már gimis kora óta. Egyszer mesélte, hogy mikor első éves volt a gimnáziumban ellógott a kémia óráról csupán azért, hogy hazamenjen és megnézze a kedvenc sorozata legújabb részét mondván, hogy utálja a kémiát és nem akar lemaradni a sorozat legújabb részéről.

 Végül barátnőm beleegyezett az ötletbe, azonban túlságosan fáradt volt még a "reggeli kiruccanáshoz, így visszafeküdt, én pedig átkaroltam.

 ***

Lelkiismeret furdalás nélkül vágtunk neki a városnak, eleinte terv nélkül. Kéz a kézben sétáltunk, néha Blair a másik kezével megfogta a karomat és úgy sétáltunk.

- Na és? Mi a terv?-kérdezte végül.

- Őszintén? Fogalmam sincs.-feleltem és rá pillantottam. Szemében huncut fény csillant meg, volt valami ötlete.- Úgy sejtem, hogy neked van.

- Pontosan.-bólintott és puszit nyomott az arcomra.- Régen voltál a szigeten, igaz?

- Néhány napja.-feleltem.

- Van még valami, amit nem láttál.-kacsintott, én pedig  kissé összezavarodottan mosolyogni kezdtem.

 Ahogy odaértünk a csónakhoz elfogott egy ismerős érzés. Szerettem itt lenni, mindig szívesen tértem ide vissza, hiába csak néhányszor jártam itt. Peter mosolyogva fogadott minket, fogai még mindig hiányosan voltak. A hajóra szállva Peter mesélésbe kezdett.

- Azt tudja, Mr. Jin, hogy ezt tartják New York kísértetszigetének?-az információ ismerős volt, de nem hittem volna, hogy valóban létezik.

- Hallottam már róla, de igaz ez?

- Csak az embereket riogatják ezzel.-mondta Blair a szemeit forgatva.- Sokan nem mernek átjönni, de egyébként is tilos az átjárás. Ezért is vagyunk teljes biztonságban az emberek előtt.

- De ha tilos, akkor mi hogyhogy közlekedhetünk?

- Egy eldugott helyről közelítjük meg. Nézd!-mutatott a háta mögé, én pedig a vállam felett hátrasandítottam. Valóban, a hely teljesen üres volt, egyetlen lelket sem láttam, csupán egy kihalt, néhány fával és beton járdával borított részt. Erre eddig nem is figyeltem, csupán csak Blair-t követtem.


-Mit csinálunk itt?-kérdeztem, miközben egy faágat hajlítottam el meggátolva, hogy egyenesen az arcomba csapjon. Elhaladtunk az épület mellett, ahol Blair élt, és beljebb mentünk az erőben.
- Megmutatom, hogy miért tartják kísértet járta szigetnek az otthonomat.-kissé tartottam a dologtól, ugyanis nem igazán voltam oda a kísérteties dolgokért. Életemben egyszer láttam horror filmet, azt is Jimin mutatta meg, mikor tíz évesek voltunk. Egy életre elég volt belőle.
 Válaszom elmaradt, barátnőm mosolyogva nézett rám.
- Nyugi. Nem lesz ijesztő.-mondta és megfogta a kezem. Hittem neki, és az aprócska áramütésnek, így felbátorodva tovább mentem. Néhány méter után megérkeztünk a titokzatos, kísérteties helyre, ami első ránézésre inkább volt gyönyörű, mint ijesztő.  Egy hatalmas, téglaépület tárult a szemem elé. A tetejét már a rozsda emésztette, a kibukó ablakok üvege mind betört. Növények burjánzottak rajta, szinte az egész építményt benőtték.
- Itt is van.-biccentett felé Blair.
- Ez nagyon szép! Nem értem, hogy miért tartják kísértetiesnek.
- Ez egy kórház és kábítószeres rehabilitációs központ volt.-az információ hallatán nagyot nyeltem, azonban próbáltam magam nem beszarinak mutatni magam, így lazán így szóltam:
- Ja, hát így már érthető, de akkor sem parás.
- Akkor gyere.-ragadta meg hirtelen a kezemet és magával húzott. Körbe mentünk. A falakon nem látszott más, csak sűrű, zöld növényzet, ami teljesen befedett mindent, de voltak olyan részek, ahol még látszott a vörös tégla és a szegély. Mikor a  bejárthoz értünk megtorpantam. Hatalmas, félköríves boltozata már omladozni kezdett, a tetején fák gyökerei pihentek. Kissé hátborzongató, ugyanakkor gyönyörű volt, ahogy a vörös tégla néhol zölddé vált és moha nőtte be.
- De szellemek nincsenek!? Igaz?
- Hidd el...szellemmentes.-bólintott Blair és még mindig a kezemet fogva beléptünk az ajtó nélküli helyiségbe.

-19-

Hazafelé tartottam, mikor egy lányt láttam a lakásunk előtt álldogálni. A sötétben nem sokat láttam az arcából, de ahogy közelebb értem a vonásai láthatóvá váltak.
- Blair!-szólítottam meg és odasiettem hozzá.-Mit keresel itt?
- Csak látni akartalak.-szipogott és tudtam, hogy nem csak ez az oka az itt tartózkodásának. Nem volt szívem hazaküldeni, megsimogattam a vállát és behívtam. Mikor felértünk Joe még a konyhában üldögélt. Általában mindig megvárt.
- Te vagy, Jin?
- Nem, hanem a baltás gyilkos.-humorizáltam és becsaptam magam mögött az ajtót. Joe felől kuncogás hallatszott és az ismerős recsegés, mikor felállt a székről. Nem számított, hogy vendéggel érkezek, így megdöbbent, mikor meglátta a mellettem álló lányt.  Köntösét sietve összébb húzta és kihúzta magát. Megköszörülte a torkát.
- Nem említetted, hogy vendéged lesz.
- Nem is terveztem, de kellemes meglepetés ért. Tudod..."vészhelyzet" van.-mondtam idézőjeleket mutatva az ujjaimmal. Joe megértően bólintott, aztán Blairre nézett.
- És? Ki a hölgy?
- Blair, ő itt a nagybátyám Joe. Joe, ő itt Blair. A barátnőm.-mosolyogtam az utolsó szó kimondása után.
- Nagyon örvendek.-mosolygott Joe és kezet fogott Blair-rel.
- Szintúgy.-viszonozta a barátnőm.
- Na, de mi felmegyünk. Jó éjt Joe.-köszöntem el és megragadva Blair kezét magam után húztam a szobámba, még mielőtt Joe kínos sztorikat kezd mesélni.
- Aztán csak óvatosan!-hallottam meg nagybátyám hangját, majd miután előretessékeltem Blairt megragadtam az asztalomon heverő baseball labdát és egyenesen Joe-nak vágtam. Fájdalmas "Ááúú" hallatszott be a szobámba, majd egy elégedett mosollyal bezártam az ajtómat.
- Kedves a nagybátyád.-mosolygott Blair és leült az ágyamra.
- Igen, szerencsém van vele.-bólogattam és mellé telepedtem.
- Hogyhogy vele élsz?-a kérdés hallatán a szívem kissé összeszorult, a homlokomat ráncoltam és a padlót kezdtem fürkészni.
- Ez, hosszú történtet. Viszont most azt szeretném tudni, hogy mi a valódi oka annak, hogy itt vagy? Persze örülök neki, de annak nem, hogy a szemed könnyes és kidörzsölt. Mi történt?-kérdeztem, most viszont Blair kezdte a padlót fürkészni.
- Csak..nem bírtam a szigeten maradni.-mondta és a csuklóját kezdte dörzsölgetni. Az ujjai után nyúltam és összekulcsoltam az enyéimmel. A bizsergés hatására apró mosoly jelent meg az arcán.
- Miért nem bírtál?
- Elmondom, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni!-emelte rám végre gyönyörű zöld szemeit. Bólintottam. Nagyot sóhajtott és belekezdett.- Beszéltem ma Aidannel. Megint azzal jött, hogy ne foglalkozzak veled, és hogy hülye vagyok, hogy rád pocsékolnám az erőmet.-rázta a fejét miközben beszélt.- Erre bepöccentem, megmondtam neki, hogy mit gondolok, mire felhozakodott az anyámmal, miszerint ő bolond volt, hogy apám miatt veszni hagyta az erejét.-mondta egyre dühösebben, a végére pedig sírásba kezdett. A tenyerébe temette az arcát, mire fogtam és magamhoz húztam. A fejét szorosan a mellkasomba temette és körbefogta a derekamat. A haját kezdtem simogatni, aztán a hátát. Nem bírtam tovább feszegetni a témát, csak hagytam had sírjon.
- Az édesanyád nem volt bolond. Gondolom...nagyszerű asszony volt.-mondtam ki, amit épp akkor gondoltam.
- Az volt.-motyogta, de a fejét nem emelte el a mellkasomtól. Éreztem, ahogy levegőt vesz, majd kifújja, minden egyes lélegzetvétele érződött a ingemen keresztül a bőrömön. Szerettem volna egész este a karjaimban tartani és a hátát simogatni, miközben a légzését hallgatom.
- Ha szeretnél, akkor itt maradhatsz.-súgtam a fülébe, Blair pedig bólogatni kezdett. Elég későre járt már, de nem érdekelt. Se a holnapi nap, sem az iskola, se a munka, semmi. Csak Ő. Ahogy ott ültünk, eszembe jutott valami.
- Van egy ötletem.-mondtam mosolyogva, mire Blair a szemembe nézett.
- Mi?-elhúzódtam tőle és az ajtó felé mentem.- Maradj itt! Csak öt percet adj!-mondtam és azzal kiviharoztam a nappaliba. Blair döbbenten és mozdulatlanul ült az ágyamon, míg nem szemet nem szúrt neki egy kép. Az íróasztalom volt, egy ezüst keretben. Előtte egy dezodor, és néhány könyv foglalt helyet. Alig lehetett látni, azonban Blair mégis kiszúrta. Kiemelte a könyvek közül és jobban szemügyre vette.

Blair
A keret ezüst széle azonnal szemet szúrt. Érdeklődve mentem az asztalhoz és örömmel láttam, a rajta lévő embereket. Jin és minden bizonnyal az édesanyja. Jin nem lehetett több, mint tizenhat, mosolyosa sugárzott, ahogy átkarolta az édesanyja vállát. Csupán csak egy kép volt, mégis látszott mennyire szeretik egymást. Az anyja alacsony volt, arcát megviselték az évek, és talán még valamilyen betegség is, mégis boldog volt, ahogy a fia mellett állt. Okvetlenül is elmosolyodtam, ahogy nézegettem a fotót. Talán ez volt a legőszintébb és legörömtelibb kép, amit eddig láttam. Szívesen nézegettem volna még Jin bajos arcát, mikor benyitott az ajtón.

Jin
- Ne less!-utasítottam, miközben a tűzlépcsőn vezettem felfelé, tenyeremmel eltakarva a szemét.
- Igaz nem akarsz lelökni a tetőről?-nevetett, mire egy bizonytalan "Hát..."-ot mondtam.- Jin, ne már!
- Nyugi, csak vicceltem!-nevettem én is, majd megálltunk, ahogy a tetőre értünk. Középre állítottam és lassan elvettem a tenyeremet a szemei elől.- Még ne less!
- Oké.-felelte és mélyeket kezdett lélegezni. Arcán izgatottság ült, reméltem, hogy tetszeni fog neki a meglepetésem.
- Rendben. Kinyithatod.

Blair
Ahogy kinyitottam a szemem különböző méretű fénygömbök kezdtek lebegni felém. Mintha tűzgolyók lettek volna, még soha nem láttam ilyen jelenséget, egyszerűen lenyűgöző volt és gyönyörű. Jinre néztem, aki mellettem, zsebre dugott kézzel mosolygott.
- Ezt te csináltad?
- Igen.-bólintott.- Olyan szomorú voltál, és gondoltam örülnél egy kis fénynek a sötétségben.-a szavak melyek elhagyták a száját a lelkembe vésődtek. A metafora amelyet mondott magával ragadott, nagyon tetszett. A könnyek ismét megjelentek a szemeimben, de mielőtt még letörölhettem volna őket, Jin intézkedett helyettem.
- Te vagy a fény a sötétségben.-feleltem majd Jin ujjai átvándoroltak a derekamra. A melegség átjárta a testem, ahogy a kezeit magamon éreztem.- Szeretlek Jin.-böktem ki végül remélve, hogy viszonozza az érzéseimet.
- Én is téged.-súgta és megcsókolt.

-18-

- Most akkor együtt vagytok, vagy nem?-hangzott el Monster szájából a kérdés, miközben a túloldalon mosta egy autó szélvédőjét.
- Ezt tényleg most kell megvitatunk?-sóhajtottam fáradtan, majd a mellettem álló jármű benzinsapkáját bezártam és a helyére tettem a benzin pisztolyt.
- Mikor, ha nem most?-ráncolta a homlokát és befejezte a szélvédő mosást.  Ahogy a vendég elhajtott oda viharozott hozzám.
- Nincs több szélvédő?
- Nem mindenki olyan hülye, hogy este mosassa le a szélvédőjét.-grimaszolt és az épület feletti órára nézett, ami negyed nyolcat mutatott.- Akkor most együtt vagytok, vagy nem?-tette fel az imént elhangzott kérdést. Néha rosszabb volt, mint egy kíváncsi és pletykás öregasszony, akinek annyiból álltak ki a napjai, hogy folyton kíváncsiskodott és olyan dolgokat tudott meg, amiket aztán másnak kifecsegett. Förtelmes volt.
- Talán.-feleltem egyszerűen zsebre dugott kézzel. Monster szemöldökei hirtelen felpattantak.
- Ez nem válasz!-ütötte meg hirtelen a vállam, mire elkacagtam magam a reakciója láttán.- Igen vagy nem?- még én magam sem tudtam, hogy mi a pontos helyzet, de minden porcikám azt kívánta, hogy azt mondjam végül:
- Igen...együtt vagyunk.-Monster szemöldökei visszaálltak eredeti helyükre, arcán pedig fülig érő vigyor jelent meg.

- Na erről van szó!-bólogatott és ismét megveregette a vállam, ezúttal elismerően.- Gratulálok!
- Kösz, Monster.-mosolyogtam. Még én magam sem hittem el, hogy ezt mondtam a haveromnak, de jobban belegondolva, nem hazudtam neki. Kezdtem komolyan beleszeretni Blair-be és senki mással nem akartam lenni, csak vele.
- Akkor ezentúl nyáltócsákban fogok lépkedni a suliban, amiket te és Blair csorgattatok?
- Azt ajánlom, hogy vegyél fel gumicsizmát.-hecceltem még jobban és tankolni kezdtem a következő autót, ami befutott.
- Maradok a tornacsukámnál, de köszi.
- Neked is kellene egy csaj.-vetettem fel az ötletet.
- Túl könnyű lenne.-biggyesztette le az alsó ajkait.
- Ezt hogy érted?
- Ennyit csinálok-csettintett egyet- és minden csaj azon nyomban ott teremne. Nem lenne izgalom egy csaj meghódításában, mert már mind behódolt.-kacsintott és átment a túloldalra. Mai napig csak ámultam Monster magabiztosságán és egoistaságán. Azonban nem volt hiába való ez az egész, hiszen a fősulin minden második lány odavolt érte. Mondhatni ő volt a suli macsója, mintha csak gimnáziumban lennénk. Ha még ott tartanánk biztos ő lenne a focicsapat kapitánya, a fő pompomlánnyal járna és mindenki őt istenítené. Akár csak tinifilmben.

Blair a szigeten való séta és a Jin-ről való ábrándozás után már majdnem a lakása bejáratánál járt, mikor hangokat hallott odabentről. Az öccse és egy másik férfi hangját. Remélve tépte fel a bejáratot takaró függönyt, miszerint az édesapjuk hazajött. Azonban csalódva látta, hogy Aidan ül Wilhelmel a nappaliban. Amint megpillantották Blair-t a beszélgetés abba maradt és négy szempár a lányra szegeződött.
- Te mit keresel itt?-kérdezte dühösen Aidan-t.
- Hozzád jöttem.-felelte a srác egyszerűen, mégis érzelmesen. Blair tekintete hol az öccse, hol Aidan között cikázott.
- Will, kérlek menj a szobádba.
- De most mié...
A lány dühösen a szavába vágott.
- Wilhelm, menj a szobádba! Légyszíves!- a fiú fújtatva fölállt és a szobájába ment. Aidan felállt és Blair elé állt.
- Mit akarsz?-kérdezte Blair karba tett kézzel.
- Én csak..-kezdett bele mondandójába Aidan és közelebb lépett a lányhoz, de ő tett egy lépést hátra. Nem bírta a közelségét.- Bocsánatot szeretnék kérni.
- Rendben. Ennyi?
- Nem éppen.
- Akkor mond kérlek, mert még dolgom van.-füllentette Blair és a lakásban kezdett nézelődni. Aidan nyelt egy nagyot és ismét megszólalt.
- A fiúról lenne szó.
- Úgy látom nincs értelmes mondandód, így el is mehetsz!-horkant fel Blair és a másik irányba indult. Aidan a karja után nyúlt, de amint megérezte tenyerének meleg érintését, Blair azonnal elhúzta a karját.
- Nem jókedvemből beszélek róla mindig, aggódom érted, értsd meg!
- Ugyan miért aggódsz? Jin semmi rosszat nem lenne képes tenni velem, ellentétben veled!- Aidan egy percre megtorpant, aztán szemlesütve sóhajtott egy nagyot.
- Szörnyen sajnálom, amit a múltkor tettem, egyszerűen kikeltem magamból mikor megemlítetted az apámat.
- Akkor sem tehetted volna azt, amit tettél.-mondta Blair, miközben végigsimított a nyakán megperzselődött vékony bőrön.
- Tudom, és tényleg sajnálom, de akkor is...aggódom, hogy olyat teszel, amit lenne szabad!
- Már megint a régi nóta!-nevetett fel keserűn Blair.- Még mindig nem fogtad fel Aidan!? Nem szólhatsz bele a magánéletembe!
- A népünk fogyóban van és értékes, ami a tulajdonunkban van! Kevés nő maradt, akinek megmaradt az, ami neked, Melody-nak és még pár lánynak...
- Még több ezren vannak a világon, akik hasonló képességgel rendelkeznek, férfiak és nők is, miért éppen az én életemet akarod ezzel tönkretenni?-kezdett Blair már szinte kiabálni, rendkívül idegesítőnek találta Aidan-t.
- Nem teszem tönkre! Egyszerűen csak nem értem, miért dobnád el ezt a képességet magadtól egy fiú miatt!
- Ó, mert a te esetedben eldobhattam volna.-vett vissza a hangerőből, mire Aidan elnémult. Blair arcán undor és és düh ült, képtelen volt tovább látni Aidan-t.
- Én csak..-próbált magyarázkodni a srác.- Azt akarom megértetni veled, hogy vezető is lehetnél. Olyan lehetnél, mint Melody és nagy dolgokat érhetnél el.
- És ha nem akarok?
- Akkor bolond vagy.-vágta rá Aidan harsányan.- Bolond vagy, ha nem akarsz olyannak maradni, aminek születtél, ha nem tartod meg azt, amid van. Ne légy olyan, mint a többi buta nő, aki eldobta mindenét egy férfi miatt, ne légy olyan, mint az anyád!- talán ez volt, ami a legjobban szíven ütötte Blair-t. Nem hitte volna, hogy Aidan egyszer idáig elmegy, azt a személyt, akit mai napig példaképének tekint és aki mindenét odaadta érte, az öccséért és az édesapjukért, bolond nőnek titulálja, aki csak egyszerűen eldobta magától az erőt. Gondolkodás nélkül emelte a kezét és csapta a tenyerét Aidan arcának teljes erejéből.
- Takarodj.-köpte, de nem nézett a fiúra. Aidan egy szó nélkül fogta magát és távozott a lakásból.

-17-

- Ha jól értelmezem akkor ezt azt írja le, hogy hogyan kell előhívni és eltüntetni a fényt.-fordította felém Blair a könyvet és rámutatott az adott oldalra. Nem volt óránk, így a közeli falatozóban telepedtünk le.
- Na és pontosabban?
- Erős koncentráció segítségével bensőnkből előhívjuk a fényt és kibocsájtjuk.-olvasta akadozva.- Aztán ugyan így visszafelé is.
- Honnan tudod, hogy mi van odaírva?-kérdeztem csodálkozva, hiszen én csak értelmetlen krikszkrakszokat láttam.
- Kiskoromban anya megtanított rá, hogyan is kell ezt értelmezni. Ez olyan, mint a morze írás. Felolvasni nem tudod, mert nincs külön nyelve, csak értelmezni.-mosolygott.
- És minden fényőrnek kell, hogy ezt értse?
- Ahol én élek, ott csak én és Melody tudunk elolvasni ilyen szövegeket. Szóval nem.-nevetett.- Ezt az írásmódot nagyon rég használták, és valószínűleg anyukád is tudott így.-megnyugodtam, mikor azt mondta, hogy nem tud mindenki ilyen szövegegeket értelmezni, ugyanis tudtam, hogy egész életemben tanulhatnám ezt az írást, soha nem jutnék a végére.
- Van még egy dolog, amit megszeretnék tudni.-mondtam és a végére lapoztam, ahol a két ábra volt. Rámutattam a tűzgömböt tartó férfire.- Ez lehetséges?
- Mire gondolsz pontosan?-kérdezte zavartan.
- A fény nyelők között, lehetséges, hogy valakiben annyi energia van, hogy akár tüzet is képes kibocsátani?- Blair nagyot nyelt.
- Eddig, csak egy emberről tudok, aki képes volt.
- Aidan apja.-gondolkodás nélkül vágtam rá a tippemet, de ahogy Blair rám nézett, nem csak tipp volt.
- Igen, de ezt honnan tudod?
- Csak rá kell nézni a nyakadra. Aidan egyértelműen képes ilyesmire és ez rohadt veszélyes! Komolyabb sérülést is okozhatott volna neked, ez nem játék!
- Tudom kezelni.
- Ezek szerint nem igazán. Blair, mi van, ha máskor úgy felhúzod, hogy az egész tested megégeti? Belehalhatsz. És nem csak te, akárki más!-válasza késett, az asztalt kezdte bámulni. Megérintettem a kezét. Az apró áramütés azonnal jelentkezett.- Aggódom érted, Aidan pedig egy pszichopata! Vigyáznod kell vele!
- Rendben.-bólogatott.- Egyébként merem feltételezni, hogyha Aidan is képes ilyesmire, akkor lehet te is.
- Ugyan miért?
- Mert képességgel született fiú vagy.-felelte, amin kis időre elgondolkodtam.
- Mondjuk a tűzre immúnis vagyok.-gondoltam vissza, a Jiminnél történt esetre.
- Arra én is.-vágta rá mosolyogva.- Minden fény nyelő immúnis a tűzre.
- Mindjárt megtudjuk.-mondtam majd megfogtam a jobb csuklóm. Blair kíváncsian figyelte, ahogy az asztal alá tettem a kezem. Megszorítottam a csuklóm, és koncentráltam. A fény áramlani kezdett a testemben, aztán a tenyeremben jelent meg. Hiába szorítottam, és hiába bocsátottam ki egyre több fényt, semmi sem történt, mikor elengedtem a csuklóm. Egy apró folt sem keletkezett. Felmutattam Blairnek.- Úgy tűnik, hogy én nem vagyok rá képes, és én ő vagyok.-mosolyogtam és rámutattam a a könyvnek egy másik oldalára, amin a fénygömböt tartó férfi volt. Blair arcán halvány mosoly csillant fel és lapozgatni kezdte a könyvet.
-Tulajdonképpen a bennünk lévő energiáról és a...ó!-hajolt hirtelen a könyv felé és buzgón olvasni kezdett. A szeme sorról sorra járt, igazán érdekes dologra bukkanhatott.
-Mi az?-kérdeztem és közelebb hajoltam.
-Leírja, hogy honnan származnak a fény nyelők és az őrök.
-És? Honnan?-a válasszal habozott, aztán kuncogva felelet.
-Apollóntól.
-Mármint a görög fószertől?-kérdeztem hitetlenkedve.
-Itt az áll, hogy Apollón volt az első fényőr és tőle származunk.
- De ha ő volt, akkor ezt miért nem írják a könyvek?-kérdeztem a homlokomat ráncolva.
-Írják. Csak másképp. Hiszen a fény istene is a görög mitológiában.-felelte, én pedig a válasszal megelégedve csendben maradtam. Ugyanakkor nem bírtam sokáig a némaságot.
-Ha tőle származunk... Akkor tulajdonképpen görögök vagyunk... És testvérek.-néztem a mellettem ülő lányra fintorogva. Láttam az arcán, hogy komolyan elgondolkodik.-Ez olyan, mint a teremtéstörténet. Elvileg minden ember Ádám és Éva leszármazottja. Tehát..
-Ne! Ebbe ne menjünk bele! Ez már túl bonyolult. És különben is. Ez lehet csak egy legenda. Kitudja valójában honnan származunk?-forgatta a szemét.- Egy biztos...testvérek nem vagyunk, csak átvitt értelemben. Az erőnk miatt.

- Ebben van valami, hiszen gáz lenne ha szerelmes lennék a húgomba.-kacagtam. Számítottam egy másik nevetésre, de nem hallottam. Blair döbbenten nézett rám, szemei kikerekedtek. Csak akkor fogtam fel, hogy mit is mondtam. Kényes téma volt ez számomra, ezért próbáltam témát váltani.

- Öö...szeretnék még valamire választ kapni. Megannyi dolog van még, de  most ez érdekel a legjobban.-Blair elmosolyodott és bólintott, miszerint kérdezzek nyugodtan.- Miért kapok parányi áramütést, akárhányszor megérintelek?

- Ezt nem tudom. Viszont a könyv eddig mindenre választ adott, így talán ez is benne van.-felelte kissé zavartan. Észrevettem, hogy miközben a könyvet lapozza az ujjai remegni kezdtek. Talán ez annak hatásra, amit az imént mondtam?

- Nos!-sóhajtott fel.-A végtagokban való erős bizsergés vagy áramütés hatását keltő érzés csak azok között jelentkezik, akik....várj, ezt a szót nem tudom kiolvasni.-ráncolta a homlokát.-Hm..ez most vagy a vonzalom szó vagy a virágoskert.

- Én a vonzalomra tippelnék.-emeltem fel a mutató és a középső ujjaimat, mintha csak anno az iskolában az órákon jelentkeztem volna. A szó megfejtésének hallatán Blair arcán apró pír jelent meg.- Tehát csak azokkal történik meg, akik erős vonzalmat éreznek egymás iránt.-fokoztam Blair pirosodását, amit el is értem. Szólni nem tudott csak bólintott.

Miután végeztünk a könyvvel visszamentünk a suliba. Volt még egy utolsó előadásunk, amit nem lett volna ajánlatos kihagyni.

- Nekem ott lesz órám.-mutatott az ellenkező irányba.

- Nekem pedig itt.-sóhajtottam és az előttünk lévő teremre mutattam.

- Akkor...még látjuk egymást.-mondta lehervadt mosollyal. A vágyódás a szemében elmondhatatlan volt, miszerint szeretne megölelni, de a reggel mondottak alapján csak sarkon fordult. Míg mielőtt azonban távol került volna tőlem a karja után nyúltam és magamhoz húztam. Nem engedtem neki, hogy bármit is szóljon, gyöngéd csókot nyomtam az ajkaira. Nem bírtam tovább, hogy ne érjek hozzá, teljesen belebolondultam.

- Nem azt mondtad ma reggel, hogy Aidan...

- Nem érdekel Aidan!-fogtam a kezeim közé az arcát, hogy jobban a szemébe nézhessek.- Nem ő fogja eldönteni, hogy kit szerethetek és kit nem!-Blair szeme csillogni kezdett a könnyektől, melyek elfedték.

- Amit nem rég mondtál... hogy gáz lenne, ha szerelmes lennél a húgodba...azt úgy gondoltad, hogy..?

- Igen.-vágtam rá rögtön.

- Részemről is gáz lenne, ha beleszerettem volna a bátyámba.-mosolygott, én pedig ismét megcsókoltam és magamhoz öleltem.

-16-

Hétfőn a suliban vártam Blair-t, hogy közöljem bele, köztünk nem lehet semmi. Nem csak az engem ért fenyegetés miatt, hanem mert féltettem őt. Féltem, hogy Aidan őt is bántaná és azt végképp nem szerettem volna elérni. Túlságosan is kedveltem ahhoz.
 Már fél órája vártam, mikor megpillantottam a bejáratnál. Ahogy meglátott az arca felderült, szemei sugároztak. Egy kósza hajtincset a füle mögé söpört, látszott, hogy kissé elpirult. Gyönyörű volt, de akármennyire szerettem volna vele lenni, nem tehettem.
- Szia Jin.-állt elém boldogan és átölelt. Képtelen voltam nem viszonozni, de sugárzott rólam, hogy valami gond van.- Mi a baj?
- Ez az egész...nem fog működni.-kezdtem bele, a hangom remegni kezdett.
- Miért?-kérdezte, de nem akartam neki megmondani, hogy beszéltem Aidan-nel. Azonban egy szót sem kellett szólnom.-Aidan miatt?- arca elkomorodott és tett egy lépést hátrafelé. - Mit mondott neked?
- Azt hogy...hagyjalak békén és ha megtudja, hogy elvettem az erődet, kicsinál.-feleltem karba tett kézzel. Blair hirtelen lesápadt, de még mindig nem ugrott be, hogy mit jelentsen ez.- Mit jelent az, hogy elvenni az erődet? Hogyan tudnám?-Blair megsimította a homlokát, kissé zavarban volt.
- Kissé kínos erről beszélnem, de emlékszel, hogy mit mondtam még a legelején? Hogy édesanyám feláldozta az erejét, hogy együtt...maradjon apámmal.-gyorsabban esett le, mint gondoltam.
- Ó!-sóhajtottam fel, de ettől a ténytől kissé én is zavarba jöttem. Most már értettem Aidan miért aggódik annyira.
- Akkor sem értem Aidan miért avatkozik ebbe bele, neki nem mindegy, hogy..
- Hé, hé, nyugi.-fojtottam belé a szót és megérintettem a vállát, de ahogy elfordította a fejét összeráncolt homlokkal néztem rá. Nyakán sötét folt volt, mintha megégett volna. Nem is akárhogyan. A folt tenyér alakú volt.- Ez meg mi?-kérdeztem és megérintettem a nyakát.
- Semmi, csak, ügyetlen voltam.-dadogta, de szavai egyáltalán nem voltak hihetőek.
- Aidan tette, igaz?-nem szólt semmit. Úgy tartottam, hogy a hallgatás beleegyezés. Fújtattam majd megsimogattam az arcát. Elmosolyodott. Nem érdekelt, hogy Blair mivel dühítette fel, akkor sem tehetett ilyet. Kis híján majdnem kiégette a bőrét, akár komolyabb sérülést is okozhatott volna neki. Nem hagyhattam annyiban.- Majd én intézem.
- Ne, Jin!-kapott a kezem után.- Fölösleges.
- Bízd rám.-mondtam majd csókot nyomtam a homlokára.- Mennem kell órára. Még találkozunk.-elindultam a történelem előadó felé a bennem lappangó dühvel együtt. Nem érdekelt, hogy megfenyegetett, ezek után azért sem hagynám őt békén.

- Hé, cuncika!- a jobb oldalamra néztem, mikor megláttam Monster vigyorgó arcát. Hirtelen fel sem fogtam, hogy hogyan szólított meg, de nem akartam elrontani a kedvét, így én is hasonlóképpen köszöntöttem.
- Hé, mizu mucóka?- a szemöldökeit föl-le kezdte mozgatni, de a mosoly még mindig nem tűnt el ajakiról.- Igen?
- Láttam ám, hogy te meg Blair...-kezdett bólogatni.- Lemaradtam valamiről?
- Nem, nem maradtál le. Szombaton randiztam vele és elég jól éreztem magam.-feleltem. Természetesen arról nem számoltam be neki, hogy találkoztam azzal a sráccal, akivel ugyanarra a képességre tettünk szert, no meg persze arról sem, hogy ez a srác meg is ölhet, vagy akár én is őt.
- Ó, öcsém, te belezúgtál.-felelte Monster kifejezéstelen arccal.- Mondjuk nincs azzal semmi gond!-emelte fel a két kezét védekezésképpen.- Na gyere, menjünk órára, aztán még dumcsizunk.- az utolsó szót rendkívül nyávogós hangon mondta, én pedig csak gondolkodni bírtam, hogy ma miért van Monster-nek ilyen lányos napja.

A suli után éppen, hogy hazaértem már készülődhettem is visszamenni a benzinkútra. Jól jött a fősuli mellett a plusz pénz, de néha úgy gondoltam, hogy ez már túl sok. Igaz, hogy csak a kocsi szélvédőket kellett lemosnom és néha megtankolnom egy egy tankot, de időben ez nagyon sok volt. Azonban nem nyavalyogtam és megcsináltam.
 Mikor hazaértem végül este kilenckor legszívesebben az ágyba dobtam volna magam, de valami szemet szúrt az íróasztalom sarkában. Az a doboz, amit még Koreából hoztam el. Még mindig nem pakoltam el? Az asztalhoz mentem és felvettem. Még mindig benne volt a könyv és az a fura mütyür. Leültem az ágyamra, hogy elővegyem őket, mikor eszembe jutott valami. Csak így, itt ülni, unalmas lenne. Fogtam magam és kiviharoztam a nappaliba. Joe már aludt, így halkan mentem. A nappaliból nyíló ablaknál van egy tűzlétra, ami egyenesen az épület tetejére vezet. Kinyitottam az ablakot és mászni kezdtem, kezemben a dobozzal. Mikor felértem megcsodáltam a kilátást. Gyönyörű volt és még mindig zajos, ami tökéletesen illet a látványhoz. Nem tudtam volna ezt a helyet csöndesnek elképzelni. Miután eleget álltam és nézelődtem, törökülésbe ültem és az ölembe vettem a dobozt. Nem láttam sokat a sötétség miatt, és már majdnem a telefonom után nyúltam, hogy bekapcsoljam rajta a zseblámpát, mikor eszembe jutott, hogy Jin! Te fényőr vagy! Előhívtam a fényt, és hogy ne keljen végig a kezemben tartani lebegtetni kezdtem. Az első dolog, amit kivettem a dobozból a henger alakú kis dolog volt. Még mindig nem jöttem rá, hogy mégis mi a jó fene lehet ez, azonban addig forgattam a kezemben, hogy végül rájöttem. Nézegetés közben a lebegő fénygömb felé tartottam, amit elnyelt. Magába zárta a fényt, és benne világított tovább. Hihetetlen.  Azonban nem szerettem volna, hogy benne maradjon így beledugtam a mutató ujjam, melynek segítségével ki is szedtem.
 A következő a könyv volt, amit még mindig nem tudtam elolvasni. Olyan írásjelek voltak benne, amelyeket még életemben nem láttam. Reméltem, hogy Blair érti valamilyen szinten, így úgy határoztam, hogy holnap magammal viszem a suliba. Viszont annak ellenére, hogy nem értettem belőle semmit végiglapoztam. Már majdnem a végénél jártam, mikor megpillantottam egy érdekes rajzot. Egy férfit ábrázolt és a két tenyere lángolt. Először azt hittem, hogy azok fénygömbök akarnak lenni, de nem lehettek azok, hiszen tisztán látszottak a lángnyelvek. Blair megégett nyaka és Aidan jutott az eszembe. Talán neki is van ilyen képessége? Nem csak fényt tud teremteni, hanem tüzet is?

-15-

Nem sejtettem, hogy a megjelenésem nagy port fog kavarni, főleg nem azt, hogy a Blair-rel való randim még nagyobbat.

 Blair a lakása felé igyekezett, mikor ismerős hang szólalt meg az árnyékban.

- Nem sejtettem volna, hogy belezúgsz az ellenségbe.-Blair világosságot teremtett és az illető felé tartotta. Aidan a kezét maga elé kapta mert zavarta az erős fény.

- Csak neked az. És nem értem, hogy miért?

- Szerintem meg pontosan tudod. Rajtam kívül...

- Nem! Nincs olyan, hogy rajtad kívül senki más nem lehet olyan, mint te!-förmedt rá Blair, szemei szikrákat hánytak.

- Nem lehet két vezető! 

- Ha nem lenne Jin, akkor sem te lennél!-vágta rá azonnal Blair és elindult. Aidan utánament és megragadta a karját.

- Tudom, hogy engem gyűlölsz, és látni sem akarsz. De arra kérlek, hogy ne légy hülye!

- Nem gyűlöllek.-felelte Blair és lassan kihúzta Aidan kezéből a karját.- De hogy érted azt, hogy ne legyek hülye?

- Ne pazarold rá az erőd.

- Hogy mi? Aidan...azt hiszem, ez csak rám tartozik, nem gondolod?-hátrált Blair dühösen.

- Csak azt akarom mondani, hogy...

- Csak azt akarod mondani, hogy ha veled nem feküdtem le, akkor senki mással nem is tehetem meg, igaz? Olyan egy önző paraszt vagy!-Blair feldúltan vágta Aidan-hez a fénygömböt, amelyet a tenyerében tartott, mire Aidan elkapta és elnyelte.

- Blair! Nem így értettem, nyugodj meg!-nyugtatgatta Aidan a feldúlt lányt, de sikertelenül.

- Azt hittem, hogy már nem vagy olyan, mint régen! Pedig de! Ugyan olyan hatalommániás vagy, mint voltál és ugyan olyan, mint az apád!- Aidan-ben felforrt a düh és egy pillanat leforgása alatt Blair-t a torkánál fogva a  szemben lévő falhoz szorította. Blair rémülten nézett Aidan szemébe, még csak meg sem mozdult.
- Többé....ne vedd a szádra az apámat! Megértetted?-kérdezte Aidan zihálva. Blair bólintott majd szabadon eresztett nyakát kezdte fogdosni. Rémülten nézett Aidan-re, aki eddig soha nem mutatott efféle viselkedést, még csak csúnyán sem nézett a lányra.

 Miután elengedte a nyakát csak aztán látta, hogy milyen sérülést okozott neki. Blair nyakán maradt Aidan tenyerének nyoma, ugyanis a túlzott haragtól nem tudta kontrollálni képességét és előhívta a benne lakozó fényt. Megégette Blair nyakát.  Egy csöppnyi megbánást sem tanúsítva otthagyta Blair-t, aki a fiú távozása után nyomban hazament. A lakásban Wilhelm várta a konyhában.
- Mi történt a nyakaddal?-vonta rögtön kérdőre nővérét, aki még mindig nem fogta fel, hogy mi történt.
- Semmi, semmi.-rázta meg a fejét Blair, elakarta felejteni a történteket. Apa hol van?-Will a kérdés hallatán nagyot sóhajtott.
- Blair, tudod jól, hogy apa már nem fog hazajönni.
- Ez hülyeség! Haza fog jönni, ez biztos!
- Nem, nem fog!-kezdtek el vitázni.- Már lassan egy hónapja, hogy elment és azóta nem is láttuk! Törődj bele, hogy itt hagyott minket! Végleg!- még ha fájdalmas is volt hallani öccse szavait, és bármennyire is szerette volna megcáfolni azokat kénytelen volt beletörődni, hogy az édesapjuk elhagyta őket.

Vasárnap az ember legszívesebben egész nap pizsamában heverészne és nem csinálna semmit egész nap. Azonban ez a felállás nálunk nem volt opció, ugyanis Joe ragaszkodott hozzá, hogy korán reggel sportoljunk egy kicsit mondván azt, hogy nincs jobb egy kis hajnali kocogásnál. Joe igazi sportos alkat volt, ami rólam nem volt elmondható. Nem volt erősségem a sport és a futásban is hamar kifáradtam.
 Miután felöltöztem hajnali negyed 6-kor elindultunk. A hideg rázott, mikor megéreztem a bőrömön a hideg, nyirkos levegőt.
- Nem lehetne, hogy visszamegyünk?-kezdtem nyávogni remélve, hogy visszamehetek aludni.
- Enni azt bírsz, de futni azt nem, igaz?-tény, hogy nagyon szeretek enni, de futni azt végképp nem.-Gyerünk! Hamarabb túl leszünk rajta, ha most nekivágunk és nem kezdesz el nyavalyogni!-kifújtam az addig benn tartott levegőt és nekiiramodtam.

Miközben futottam rájöttem, hogy alábecsültem magam, mégsem vagyok olyan puhány, ahogy gondoltam és egészen jól bírtam a futást. A múltkori alkalommal már az első néhány méternél beadtam a törölközőt, de ezúttal nem. Mindent kitöröltem a fejemből, az orromon keresztül vettem levegőt és csak mentem előre.

- Azért ne tekerd ennyire a lábaidat!-hallottam meg Joe hangját a hátam mögül, aki egy méterrel volt lemaradva. Lelassítottam.- Itt álljunk meg, megyek és veszek vizet.

- Rendben.-feleltem majd lihegve megálltam. Ahogy vártam ismét előtört bennem az a bizonyos baljós érzés, ami sose vezetett jóra. Úgy éreztem, hogy valami vagy valaki rossz közeledik. Megfordultam. Romanova.

- Te mindenhol ott vagy?-kezdte kedvesen. Legszívesebben képen vágtam volna.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Mit akarsz?-kérdeztem köntörfalazás nélkül, nem volt kedvem vele kedvesnek lenni. 

- Nem terveztem ma ezt a beszélgetést, de ha már így alakult...-vonta meg a vállát majd az arca komolyra fordult.- Ha jót akarsz magadnak, akkor hagyd békén a lányt!

- És ha nem?

- Ez nem a nagyképűség ideje Jin!-meglepődtem, hogy még emlékszik a nevemre.- Nem viccelek! Ha megtudom, hogy elvetted az erejét vagy csak megpróbáltad...esküszöm megöllek! Úgyhogy ne próbálkozz vele!-ezzel a mondattal ott is hagyott én pedig csak néztem távolodó alakját.  Hogyhogy elvenni az erejét?

Néhány másodperccel később Joe kijött a boltból és egy üveg vizet nyomott a kezembe.

- Ez ki volt?

- Csak az egyik évfolyam társam.-füllentettem majd belekortyoltam az üveg vízbe.

-14-

Blair-rel végül a parkban kötöttünk ki, ahol helyet foglaltunk. Séta közben nem szeretett volna beszélni, szerette volna nyugodtan és békés helyen elmagyarázni a dolgokat.
- Akkor...miről is lenne szó?-érdeklődtem és felé fordultam. Szerettem volna, ha mindent elmond ezzel kapcsolatban és nem marad több titok. Blair sóhajtott és ő is felém fordult.
- Már említettem, hogy együtt nőttünk fel és ezért közel kerültünk egymáshoz, legjobb barátok voltunk. Pár évvel ezelőtt nem volt ilyen, mint most. Mióta az édesapja meghalt teljesen megváltozott.-említettem volna pár dolgot ezzel kapcsolatban, de inkább nem tettem és tovább hallgattam.- Azt még hozzá kell tennem, hogy az apja mindig is sokat várt tőle. Főleg, hogy ő képességgel született fiú és azt akarta, hogy Aidan amolyan vezető legyen köztünk.-minden világossá vált. Közbe kellett szólnom.
- Várj csak!-emeltem fel a bal tenyeremet.-Ezek szerint, ha Aidan vezető akar lenni EGYEDÜL...akkor azt jelenti, hogy engem valahogy ki kellene törölni ebből a képből.
- Nem! Azt nem hagyom, ahhoz először engem kell, hogy kikerüljön, és én nem fogok kitérni előtte!-hangja szinte már dühös volt.
- Tehát ennek az egésznek az a lényege, hogy Aidan bizonyítani akar.-jelentettem ki, ez már nem volt kérdés. Blair bólogatni kezdett.- Még egy valamit szeretnék tudni...hogyan tudna engem eltenni láb alól? Mert gondolom nem pisztollyal vagy késsel, az biztos!
- Jobban járnál, ha ezekkel végezne veled.-szemöldökeim maguktól fölpattantak. Hogy érti, hogy jobban járnék?
- Ugyan miért?-nevettem idegesen.
- Ha lelőne, akkor nem éreznél fájdalmat. Ellentétben azzal, hogy megkínoz.-rögtön a középkori kínzásokra gondoltam, mint például a kerékbetörés vagy a kínzópad.
- Hogyan?-már csak a kérdésemtől is elborzadt Blair. Úgy látszott, hogy fájdalmas volt neki erről beszélni.- Kérlek.-érintettem meg a kezét.-Mond el!-kérésemnek eleget téve beszélni kezdett.
- Csak annyit tudok...hogy elkábít valamivel, aztán kiszívja belőled az erőt, mint egy porszívó. Ez olyan fájdalommal jár, hogy ha nem bírod bele is hallhatsz. Összeomlassz.
- Te láttál már ilyet?
- Nem. Csak hallottam. A fájdalmat, ami egy férfitől származott. Aidan végignézte, és elmondta nekem.
- Az apja volt, igaz?-bólintás. Kezdtem együtt érezni azzal a sráccal. Valamilyen értelemben én is végignéztem anyám halálát. A szemem láttára kezdett egyre jobban és jobban eltűnni míg végül végleg eltűnt. Miközben beszélgettünk észre sem vettem és besötétedett.- Mit szólnál hozzá, ha még sétálnánk egy kicsit?
- Az jó lenne.-mosolygott. Bátorságot vettem magamon és felé nyújtottam a kezem. Készségesen elfogadta és megfogta. Hirtelen olyan erő járta át az egész karomat, mint eddig soha. Mintha egy nagyobb, sokkal nagyobb áramütés ért volna. Azonban nem engedtem el a kezét, sőt. Jobban megszorítottam és úgy indultunk el. Az idő során már egyáltalán nem is figyeltem az áramütésre emlékeztető érzésre, kellemesen bizsergető érzéssé alakult.
 Miközben sétálgattunk teljesen elterelődött a téma a fényőrökről és hobbiról, kedvenc dolgokról, főzésről kezdtünk beszélni. Azonban ahogy az órámra pillantottam észrevettem, hogy az idő rohamosan telik.
- Lassan mennem kellene.-igazolt ezzel a mondattal Blair is.
- Ó! Ha gondolod, akkor visszakísérlek.
- Rendben.-mosolygott Blair és összefonta ujjait az enyémmel. Visszakísértem Peter-höz és eljött az a pillanat, amit a legkevésbé vártam.
- Nagyon jól éreztem magam.-kezdtem.
- Én is. Csak kár, hogy Aidan...
- Ne is gondolj rá!  Minden szuper volt.
- Örülök.-felelte majd némi habozás után a nyakamba borult. Eleinte meglepetten álltam majd lassan a karjaimat a dereka köré fontam és magamhoz szorítottam. Aranyosnak találtam, ahogy lábujjhegyre kell emelkednie, hogy felérjen. Bele sem gondoltam, hogy mennyi ideje állunk így, de nagyon jól esett. Még nem öleltem senkit ÍGY. Vággyal és véget nem érő odaadással. Tetszett, ahogy megölelt. Mintha biztonságot nyújtottam volna neki, a bástyája voltam. Ahogy a karjaimat köré fontam megvédtem. És nem szerettem volna elereszteni.-Nem akarok hazamenni.-motyogta.
- Akkor maradj még!
- Nem lehet...-sóhajtott majd engedett az ölelésből és rám nézett.- Muszáj mennem.-biggyesztette le az alsó ajkát.
- Akkor...hétfőn találkozunk.-mosolyogtam és az arcára készültem puszit adni, mikor megállított.
- Jin! Ne..-azt hiszem, félreértette, de nem szóltam. - Félek...
- Ugyan mitől?-vontam kérdőre.
- Félek hogyha megcsókolsz végzetesen beléd szeretek.-nagyot nyeltem és kimondtam azt, amire legelőször gondoltam.
- Attól tartok velem is ez a helyzet.-feleltem, de alighogy kimondtam az ajkai már az enyéimre

tapadtak. Már a randi kezdete óta szerettem volna megcsókolni, de azt nem gondoltam volna, hogy Ő fog engem először.  A döbbenet hevében észre sem vettem, de az ajkain között is ugyanaz a bizsergető érzés lépett fel intenzívebben. Mintha áramot vezettek volna az ajkaimba. Ezt Blair is észrevette és amilyen hirtelen tapadt ajkaimra olyan hirtelen el is szakadt.
- Bocsáss meg, nem akartam, én csak..
- Nem, nem! Semmi baj, sőt! Örülök, hogy ez történt.-egyszerre mosolyodtunk el, de zavarunkban a talajt kezdtük pásztázni.
- Hát akkor..hétfőn találkozunk.
- Igen.-bólintottam. Blair már távozni készült mikor utána mentem, megragadtam a karját és magamhoz húztam. Megcsókoltam.- Jó éjt.
- Neked is.-mosolygott csillogó szemekkel majd eltűnt Peter-rel együtt a folyón.

-Na? Milyen volt a randi?-kérdezte Joe kezében egy pohár vízzel.
- Jó! Nagyon jó!-mosolyogtam és bármilyen más hozzáfűzni való nélkül a szobámba mentem. Ledőltem az ágyra, és mint a filmekben az első jól sikerült randi után, bámulni kezdtem a plafont fülig érő vigyorral.