-15-

Nem sejtettem, hogy a megjelenésem nagy port fog kavarni, főleg nem azt, hogy a Blair-rel való randim még nagyobbat.

 Blair a lakása felé igyekezett, mikor ismerős hang szólalt meg az árnyékban.

- Nem sejtettem volna, hogy belezúgsz az ellenségbe.-Blair világosságot teremtett és az illető felé tartotta. Aidan a kezét maga elé kapta mert zavarta az erős fény.

- Csak neked az. És nem értem, hogy miért?

- Szerintem meg pontosan tudod. Rajtam kívül...

- Nem! Nincs olyan, hogy rajtad kívül senki más nem lehet olyan, mint te!-förmedt rá Blair, szemei szikrákat hánytak.

- Nem lehet két vezető! 

- Ha nem lenne Jin, akkor sem te lennél!-vágta rá azonnal Blair és elindult. Aidan utánament és megragadta a karját.

- Tudom, hogy engem gyűlölsz, és látni sem akarsz. De arra kérlek, hogy ne légy hülye!

- Nem gyűlöllek.-felelte Blair és lassan kihúzta Aidan kezéből a karját.- De hogy érted azt, hogy ne legyek hülye?

- Ne pazarold rá az erőd.

- Hogy mi? Aidan...azt hiszem, ez csak rám tartozik, nem gondolod?-hátrált Blair dühösen.

- Csak azt akarom mondani, hogy...

- Csak azt akarod mondani, hogy ha veled nem feküdtem le, akkor senki mással nem is tehetem meg, igaz? Olyan egy önző paraszt vagy!-Blair feldúltan vágta Aidan-hez a fénygömböt, amelyet a tenyerében tartott, mire Aidan elkapta és elnyelte.

- Blair! Nem így értettem, nyugodj meg!-nyugtatgatta Aidan a feldúlt lányt, de sikertelenül.

- Azt hittem, hogy már nem vagy olyan, mint régen! Pedig de! Ugyan olyan hatalommániás vagy, mint voltál és ugyan olyan, mint az apád!- Aidan-ben felforrt a düh és egy pillanat leforgása alatt Blair-t a torkánál fogva a  szemben lévő falhoz szorította. Blair rémülten nézett Aidan szemébe, még csak meg sem mozdult.
- Többé....ne vedd a szádra az apámat! Megértetted?-kérdezte Aidan zihálva. Blair bólintott majd szabadon eresztett nyakát kezdte fogdosni. Rémülten nézett Aidan-re, aki eddig soha nem mutatott efféle viselkedést, még csak csúnyán sem nézett a lányra.

 Miután elengedte a nyakát csak aztán látta, hogy milyen sérülést okozott neki. Blair nyakán maradt Aidan tenyerének nyoma, ugyanis a túlzott haragtól nem tudta kontrollálni képességét és előhívta a benne lakozó fényt. Megégette Blair nyakát.  Egy csöppnyi megbánást sem tanúsítva otthagyta Blair-t, aki a fiú távozása után nyomban hazament. A lakásban Wilhelm várta a konyhában.
- Mi történt a nyakaddal?-vonta rögtön kérdőre nővérét, aki még mindig nem fogta fel, hogy mi történt.
- Semmi, semmi.-rázta meg a fejét Blair, elakarta felejteni a történteket. Apa hol van?-Will a kérdés hallatán nagyot sóhajtott.
- Blair, tudod jól, hogy apa már nem fog hazajönni.
- Ez hülyeség! Haza fog jönni, ez biztos!
- Nem, nem fog!-kezdtek el vitázni.- Már lassan egy hónapja, hogy elment és azóta nem is láttuk! Törődj bele, hogy itt hagyott minket! Végleg!- még ha fájdalmas is volt hallani öccse szavait, és bármennyire is szerette volna megcáfolni azokat kénytelen volt beletörődni, hogy az édesapjuk elhagyta őket.

Vasárnap az ember legszívesebben egész nap pizsamában heverészne és nem csinálna semmit egész nap. Azonban ez a felállás nálunk nem volt opció, ugyanis Joe ragaszkodott hozzá, hogy korán reggel sportoljunk egy kicsit mondván azt, hogy nincs jobb egy kis hajnali kocogásnál. Joe igazi sportos alkat volt, ami rólam nem volt elmondható. Nem volt erősségem a sport és a futásban is hamar kifáradtam.
 Miután felöltöztem hajnali negyed 6-kor elindultunk. A hideg rázott, mikor megéreztem a bőrömön a hideg, nyirkos levegőt.
- Nem lehetne, hogy visszamegyünk?-kezdtem nyávogni remélve, hogy visszamehetek aludni.
- Enni azt bírsz, de futni azt nem, igaz?-tény, hogy nagyon szeretek enni, de futni azt végképp nem.-Gyerünk! Hamarabb túl leszünk rajta, ha most nekivágunk és nem kezdesz el nyavalyogni!-kifújtam az addig benn tartott levegőt és nekiiramodtam.

Miközben futottam rájöttem, hogy alábecsültem magam, mégsem vagyok olyan puhány, ahogy gondoltam és egészen jól bírtam a futást. A múltkori alkalommal már az első néhány méternél beadtam a törölközőt, de ezúttal nem. Mindent kitöröltem a fejemből, az orromon keresztül vettem levegőt és csak mentem előre.

- Azért ne tekerd ennyire a lábaidat!-hallottam meg Joe hangját a hátam mögül, aki egy méterrel volt lemaradva. Lelassítottam.- Itt álljunk meg, megyek és veszek vizet.

- Rendben.-feleltem majd lihegve megálltam. Ahogy vártam ismét előtört bennem az a bizonyos baljós érzés, ami sose vezetett jóra. Úgy éreztem, hogy valami vagy valaki rossz közeledik. Megfordultam. Romanova.

- Te mindenhol ott vagy?-kezdte kedvesen. Legszívesebben képen vágtam volna.

- Ezt én is kérdezhetném tőled. Mit akarsz?-kérdeztem köntörfalazás nélkül, nem volt kedvem vele kedvesnek lenni. 

- Nem terveztem ma ezt a beszélgetést, de ha már így alakult...-vonta meg a vállát majd az arca komolyra fordult.- Ha jót akarsz magadnak, akkor hagyd békén a lányt!

- És ha nem?

- Ez nem a nagyképűség ideje Jin!-meglepődtem, hogy még emlékszik a nevemre.- Nem viccelek! Ha megtudom, hogy elvetted az erejét vagy csak megpróbáltad...esküszöm megöllek! Úgyhogy ne próbálkozz vele!-ezzel a mondattal ott is hagyott én pedig csak néztem távolodó alakját.  Hogyhogy elvenni az erejét?

Néhány másodperccel később Joe kijött a boltból és egy üveg vizet nyomott a kezembe.

- Ez ki volt?

- Csak az egyik évfolyam társam.-füllentettem majd belekortyoltam az üveg vízbe.