-6-

Egész este csak járt az agyam. Mi ez a könyv? És mit keresett anyámnál? Még soha nem láttam, még csak nem is mutatta. Mi titkolni való volt egy ilyen könyvben?
Jimin szobájában dekkoltam mikor az íróasztalán megláttam egy kis, rózsaszín öngyújtót."Remény", ez állt rajta piros betűkkel a rózsaszín csillogó alapon. Reflexből felnyitottam majd meggyújtottam. A lángjában pillanatok alatt elvesztem majd az ujjaimat kezdtem mozgatni fölötte úgy, hogy próbáltam magam nem megégetni. Hirtelen Jimin lépett be.
- Jin!-szólított meg majd ledermedt.
- Hm?-néztem rá, azonban az mutató ujjam a lángon, pontosabban a lángban maradt. Jimin ijedt arcot vágott.- Mi az?
- Az ujjad!-mondta mire nyugodtan visszafordultam a gyújtó felé. Csak két másodperc alatt tértem észhez majd gyorsan elkaptam az ujjam, az öngyújtó pedig kiesett a kezemből. Rázni kezdtem az ujjam, azonban valami feltűnt. Nem fájt. Nem égett meg, még egy kis folt sem maradt. Mindketten tátott szájal figyeltük az ujjam.
- Mi a franc...-suttogta Jimin.
- Hogyhogy nem égett meg?-kérdeztem magamtól, de még mindig az ujjam bámultam.
- Azért nem kellene mégis hideg vizet folyatni rá?
- Nem hiszem, még fájni sem fáj.-feleltem majd megdörzsöltem.
- Haver...ez bizarr.-nézett rám én pedig bólintottam.- Egyébként is, hol találtad azt a szart?
- Az asztalodon.-mondtam majd átnyújtottam neki. Jobban megnézte.- Cigizel?
- Én nem...a húgom. Gondolom titokban, de nem éreztem, hogy hogy került ide.-nem sokkal később, hogy ezt kimondta Min-Jee lépett be a szobába.
- Oh, bocsi, csak itt hagytam valamit.-mosolygott mindvégig engem bámulva majd kikapta Jimin kezéből a gyújtót.
- Most már értem.-forgatta meg a szemét Jimin és leült mellém.- Nem értem, hogy mit bír benned.-húzta fel a szemöldökét.
- Most miért?-néztem rá, mire legyintett egyet.- Gyere kajálni.
- Mindjárt megyek.-mondtam, de akkor már a szobán kívül volt. Viszont mielőtt még a konyhába mentem volna újra megnéztem az ujjam. Hogy történt ez?

Egész éjjel álmatlanság gyötört és egyszerűen nem bírtam aludni. A tarkóm alá tettem a kezem és úgy bámultam a plafont. Jimin persze aludt mint a tej, és a horkolása sem volt éppen visszafogott.

Jimin alvás közben

Volt mikor arra eszméltem, hogy a takarója rajtam landolt, vagy éppen az egyik lábát szinte a számba nyomja. De nem is ez volt a legidegesítőbb. Lehet mások számára ez piti kis dolog, de számomra nem. Mi volt az a fény a régi házunkban, ami egyenesen a tenyeremből jött? Na és a mai eset? Immunis lennék a tűzre? Az lehetetlen.
 Másnap reggel búcsút vettem a családtagoktól. Még Min-Jee-t is megöleltem, aki kissé tovább ölelt a kelleténél.
- Remélem jössz még.-mosolygott Jimin édesanyja.
- Biztos jövök még.-feleltem, de azt a lelkem mélyén nem gondoltam komolyan. Jimin kivitt a repülőtérre.
- Hát akkor..jó utat haver.-mondta kissé lekonyult szájszeglettel.
- Úgy is találkozunk még. Nyáron meglátogathatnál New Yorkban.
- Vagy is te is jöhetnél. Téged több minden köt ide, és kiismered magad. Nálunk pedig mindig van hely a számodra.-lehajtottam a fejem.
- Tudod mit gondolok Szöülról.-mondtam mire Jimin bólintott.
- Azért egyszer-kétszer nem eshet nehezedre, hogy meglátogasd a legjobb barátodat.-elmosolyodtam.
- Csak azért jönnék Koreába, hogy lássam azt a hülye fejed.-feleltem és összeborzoltam a haját.- De mennem kell. Még beszélünk.
- Oké.-mondta egy mosoly kíséretében majd megöleltem és kiszálltam a jeepből. Kivettem a cuccomat majd becsaptam magam mögött az ajtót.
- Aztán jó legyél ChimChim.-nevettem mire jó barátom a középső ujja felmutatásával tisztelte meg viccelődésem.
- Megpróbálok.-kacsintott majd elhajtott.

A gépen ablak mellé ültem, így felszállás után részem volt a kilátásban. Csak bámultam kifelé bambán és közben már a lemenő napot kezdtem nézni. Gyönyörű volt. Mintha kötődést éreztem volna iránta, de nem jöttem rá, hogy miért. Elaludtam.
 Fél nap utazás után New Yorkban landoltam. Fáradtam leszálltam a gépről, megvártam a csomagjaimat és a repülőtért kijáratához mentem. Joe már várt, és vele együtt New York is.

-5-

A Nap erőteljesen sütött, mintha tavasz lenne. Ám ahogy kitettem a lábam a lakásból megcsapott a hideg őszi szellő, ami a napsütésnek köszönhetően még hidegebb volt. A kezemet a szemem elé helyeztem, kissé szétnyitottam az ujjaim és úgy csodáltam meg a Napot. Mintha csak egy régi ismerős köszönt volna le az egéről. Túl szép nap volt ez ahhoz, hogy a régi emlékek feltörjenek. De vettem egy nagy levegőt, beültem a Jimin és a szülei által kölcsönadott jeppbe, és elindultam a régi házunkhoz, de útközben meg kellett, hogy álljak. Megláttam egy virágárust és annak kirakatában egy csokor fehér liliomot. Rögtön anya jutott eszembe, így vennem kellett egy szálat. Kifizettem majd visszaültem az autóba és tovább mentem. A volánnál ülve nagyokat sóhajtoztam, a testem remegett, a szívem pedig a torkomban dobogott. Nem hittem volna, hogy ennyire izgulni fogok a régi házunk láttán. Ez az izgatottság pedig tovább fokozódott mikor leparkoltam a ház előtt. Még mindig ugyanúgy nézett ki. A festék ugyanúgy néhány helyen le volt kopva, az ajtón még mindig látszódott a repedés. Még akkor keletkezett mikor mérgemben bevágtam magam mögött.
Nagy nehezen kiszálltam a kocsiból, kezemben a virággal és elindultam a ház felé. Úgy nézhettem ki, mintha udvarolnék valakinek és kedveskedni szeretnék a virággal, viszont ez téves meglátás volt. Azonban valami eszembe jutott, ahogy megálltam az ajtó előtt. Nincs kulcsom.
- Oh, hogy az a...-kezdtem volna bele a káromkodásba mikor kitapintottam valamit a kabátom zsebében. Egy kulcs? Kivettem, hogy jobban szemügyre vegyem. Valóban egy kulcs volt, méghozzá a házkulcs. Biztos Joe tette bele, tudta, hogy elfelejtem.
Lassan a kulcslyukba helyeztem majd elfordítottam. Még a kulcsnak a kattanása is szívszaggató volt, hát még mikor beléptem. Minden tátongott az ürességtől, de én mindenre pontosan emlékeztem. Az előszobában egy kis cipős szekrény volt, ahová belépés után mindig betettük a cipőnket. Afölött lógott egy tükör, vele szemben pedig egy fogas volt. Beljebb mentem. A konyhából a nappali nyílt, ahol minden szombat reggel tévét néztem egy tál müzlivel a kezemben egészen tizenhat éves koromig. Onnantól kezdve elszállt minden kedvem a mese nézéstől és anyát ápoltam egy évig keresztül minden nap. Másra nem is figyeltem csak rá.
A konyhában mindig sokat tevékenykedtem, nagyon szerettem főzni. Még most is szeretek, de régen nagyobb szenvedéllyel tettem.
Ahogy végignéztem a földszintet fölmentem az emeletre. Fenn volt található a fürdőszoba, az én és az anyu szobája, végül egy kis raktár féleség, ahol a fölösleges cuccokat tartottuk. Rögtön a saját szobámba mentem, pontosabban a VOLT saját szobámba. Üres. Mint minden más helyiség. De itt is ugyanúgy emlékeztem minden egyes bútorra. Végigpásztáztam mindent majd megláttam egy kis elütő részt a falon. Közelebb mentem és elmosolyodtam. Egy napocska volt a falon, amit nagyjából tíz évesen rajzolhattam. Azóta sem tüntettem el. De gondolom majd az új lakók megteszik helyettem.
Végül már csak egy helyiség maradt. Anyu szobája. Lassan de határozottan haladtam a szoba felé majd benyitottam. Ez azonban nem volt teljesen üres. Egy darab ágy árválkodott a fal mellett, mintha várna valakire, hogy újra belefeküdhessenek, a sarokban pedig a dobozok, amikért jöttem. Gondolom az ágyat nem kell elvinnem.
Beljebb mentem majd leültem az ágyra. Végig simítottam rajta. Ez anya ágya volt. Ebben feküdt majdhogynem egy évig keresztül míg végül el nem vitte egy rossz tüdőbetegség. Visszagondoltam a régi időkre és könnyezni kezdtem. Hagytam, had csorogjon le az arcomon majd gyorsan letöröltem és felálltam az ágyról. A dobozokhoz mentem és elkezdtem őket kibontogatni. Néhány ruhadarab volt, könyvek, fényképek. Azonban az egyikben találtam egy dobozt, amin lakat volt. Kissé már törött volt, így könnyedén letudtam róla szedni. Kinyitottam. Egy ugyanolyan jelet ábrázoló kép volt benne, mint ami az én gyűrűmön és Blair nyakláncán díszelgett. Ezen kívül volt benne egy medál is és egy fura kis kütyü, amit fogalmam sem volt, hogy hogyan kell használni. A tetejét fel lehetett nyitni, de semmi sem volt benne. Henger alakja volt, nagyjából olyan nagy mint a hüvelykujjam, és fekete festékkel volt bevonva. Jobban szemügyre vettem, de nem jöttem rá mi lehet ez. Végül a dobozka legalján találtam egy bibliához hasonló dolgot, de nem az volt. Kinyitottam és csak idétlen halandzsát találtam benne. Nem láttam, még ahhoz hasonló írást és betűt. Igazából felkeltette a figyelmem, így mindenképpen utána keresek, gondoltam.
Miután mindent átnéztem és készen voltam visszamenni a szállásomra volt még egy elintézni valóm. Fogtam egy szál liliomot és letépkedtem a szirmait. A szoba közepére mentem.

- Szeretlek anya.-mondtam majd letettem a szirmokat a padlóra. Ám ekkor váratlan dolog történt. Valami világítani kezdett a tenyeremben. Hirtelen azt hittem, hogy kigyulladt a liliom és felpattantam. Megráztam a kezem és megnéztem. Nem láttam rajta semmiféle égési nyomot, vagy bármi mást. Érthetetlenül álltam mint egy fadarab. Kezdek hallucinálni. Ezen kattogtam és nem értettem, de végül relatív megoldásra jutottam. Minden bizonnyal csak a Nap sugarai sütöttek be az ablakon és az látszódott. Ezzel a gondolattal nyugtattam magam és egy utolsó búcsút véve a háztól visszamentem Jiminék lakásába.

Jimin fogadott.
- Mindent elhoztál?-kérdezte én pedig válaszul felemeltem a két kartondobozt. Bevittem a szobába és újra kipakolásztam. A dobozzal kezdtem.
- Jimin, gyere egy kicsit.-szóltam a barátomnak, aki azonnal jött.
- Mi az?
- Te láttál már ilyesmit?-kérdeztem és megmutattam neki a könyvet. Kikerekedett szemmel nézte.
- Ö...-vakarta meg a tarkóját- Esetleg maláj?
- Dehogy maláj, láttam már maláj írást. Ez teljesen más. Még soha nem láttam ilyen betűket, vagy tudom is én mik ezek.-mondtam.
- Keress rá.
- Hogy? Írjam be a keresőbe, hogy furcsa betűk?
- Nem.-válaszolta lekezelően.- Scanneld be és illeszd be a képkeresőbe. Kitudja...lehet beválik.-elgondolkodtató volt.
- Nem rossz ötlet. Oké, megcsinálom.-mondtam lelkesen majd használatba vettem Jimin három az egyben nyomtatóját, ami nyomtatott, fénymásolt és scannelt. Pár perc alatt meg is volt az egész, de ahogy beillesztettem a képkeresőbe alább hagyott a lelkesedésem. "Nincs találat".

-4-

Nagyjából egy nap után, este hétkor meg is érkeztem a szöuli repülőtérre. Őszintén szólva nem hittem, hogy újra itt találom magam, legalább is nem ilyen hamar. Két évvel ezelőtt jártam itt utoljára és nem terveztem a visszautat. Furának tűnhet, hogy nem akarok a szülőhazámba visszatérni, de megvan ennek az oka. Anyámon és Jiminen- a legjobb barátomon-kívül senkit sem akartam ismerni. Mindenki csak megszólt miszerint flúgos egy gyerek vagyok. Még azért is piszkáltak, amiért annyit néztem a Napot és a naplementét. Sokak szerint búvalbélelt voltam, pedig nem. Csak nem voltam társasági gyerek és ennyi. Nagyon reméltem, hogy senkivel sem futok össze és senki sem kezd el kérdezősködni. Csak fogom anyám cuccait és visszahúzok New York-ba.
Ahogy leszálltam a gépről megcsapott az a különleges, koreai levegő. Teljesen más volt a New York-i, kicsivel tisztább. Azonban szerettem volna minél hamarabb, ha csak másodpercekkel hamarabb is, de eltűnni innen. Fogtam a telefonom és tárcsáztam Jimin számát.Hamar felvette.
- Hello. Már megérkeztél?-kérdezte.
- Igen, kitudnál jönni elém?
- Persze, azonnal indulok.-válaszolta majd letette.
Húsz perc múlva megláttam egy fekete terepjáró fényeit, ahogy felém villognak. Azonnal tudtam, hogy Jimin az. Mellém állt majd lehúzta az ablakot.

PARK JIMIN

- Kéne egy fuvar?-kérdezte azzal a mókus képével, ahogy kihajolt az ablakon. Fekete fürtjei még mindig  ugyanúgy álltak mint két évvel ezelőtt és feltehetőleg nőni sem igazán nőtt. A mosolya még mindig a füléig ért.
- Mizu ChimChim?-kérdeztem majd kezet fogtunk.
- Nem sok. Na gyere szállj be.-mutatott a másik ülésre én pedig bedobtam hátra a cuccom majd beültem az anyósülésre.
 Egy lakótelepnél álltunk meg.
- Még mindig a szüleiddel élsz?-kérdeztem miközben kivettem a táskámat.
- Igen..tudod, gondolkodtam, hogy elköltözöm, de még nem tudnék megélni abból a kis fizetésből, amit keresek.
- Majd csak összejön.-bátorítottam.- Amúgy, tényleg nem gond, hogy idejöttem?
- Nem! Nem, dehogy. Gyere csak.-mondta én pedig követtem. Felmentünk a 13\b lakásba, ahol nagy örömmel fogadott Jimin édesanyja. Egészen hozzászoktam már az angol nyelvhez, idejét sem tudom, hogy mikor használtam az anyanyelvemet. Azonban eléggé üdítőnek hatott, ahogy meghallottam Jimint és az édesanyját koreaiul beszélni.
- Jin! Micsoda öröm, hogy újra látlak. Mi szél hozott erre?
- Elvileg megvették a régi házunkat és maradt még ott pár holmi. Azért jöttem, hogy elvigyem.
- Értem, de gondolom ma már nem akarsz menni.
- Nem, holnap gondoltam.-feleltem.
- Nos, akkor épp időben jöttél. Ugyanis kész a vacsora. Biztos éhes vagy.
- Igen, egy kicsit.-vallottam be, hiszen már régóta nem ettem. Jimin anyja elmosolyodott majd bevezetett a konyhába. Jimin édesapja már az asztalnál ült.
- Üdv, Jin.-köszöntött majd kezet fogtunk. Férfias kézfogás volt, éreztem a tenyerén lévő kemény érdességet, bár nem tudom, hogy a kávézójában hogyan lehet egy keze ember érdes.
- Jó estét Youngjae.-üdvözöltem én is majd leültem.
- Hát te? Újra itt?-ha tudnám még hányszor fogom megkapni ezt a kérdést...
- Csak néhány holmiért jöttem, ami a régi házunkban maradt. De feltehetőleg holnapután már utazom vissza Amerikába.
- Értem..na és milyen New York?-kérdezte miközben előre dőlt az asztalnál.
- Nagyon forgalmas. De tényleg, szinte mindig van valami zűrzavar, de azon kívül tud kellemes is lenni. Szeretek ott élni.-Youngjae elmosolyodott.- És, hogy megy a kávézó? Nem fárasztó minden nap órákig autózni Busanba?-vissza kérdeztem, nem akartam bunkó lenni. Meg persze amúgy is érdekel az Alice's Table nevű kis kávézó, már régen jártam ott.
- Nem járok be minden nap, csak hétfőn és pénteken. De, hogy addig se meresszem itthon a hátsómat és hogy még több pénzt keressek egy építkezésen dolgozom.-így már értem a érdességet a tenyerén.
- Már nem is tudom mikor jártam utoljára az Alice's Table-ben. Vagy három- négy éve.
- Volt az már öt is.-javított ki Jimin, miközben az anyjának segített a terítésben. Ahogy készen lettek Jimin felkiáltott.
- Törpék! Gyertek enni!-ezen mindig elmosolyodtam. Volt még rajta kívül két anyaszomorító a családban. A húga és az öccse. Bár nem értettem, hogy miért hívja őket törpéknek mikor csak két évvel voltak tőle fiatalabbak.
- Ne kiabálj már ChimChim, jövünk.-hallottam meg a húga, Min-Jee hangját. Azonban mikor meglátott alábbhagyott a pufogással és sziporkázóan, csillogó szemekkel köszöntött.- Sz-szia Jin.
- Szia Min-Jee.-köszöntem vissza mosolyogva ő pedig egy sóhaj kíséretében leült. A tizenhat éves lány láthatóan zavarban foglalt helyet és próbálta nem a tekintetemet keresni, nehogy szivárványt kezdjen folyatni a szájából. Közben az öccse, Ji Bin is megérkezett.
- Hello Jin.-fogott velem kezet majd ő helyet foglalt.
 A vacsora nyugodt körülmények között, igazi családi hangulatban telt el és a naengmyeom (hideg koreai tészta) is nagyon finom volt. Igaz az eleje úgy indult, hogy Min-Jee volt zavarban, azonban ahogy telt az idő, én jöttem zavarba. Szinte fel sem mertem nézni a tányérom felől, Min-Jee annyira bámult. Epekedve nézett és várta, hogy fölpillantsak rá.
- Min-Jee, ne csorgasd már a nyálad!-szólt oda Jimin.
- Kösz szépen! Kösz, hogy így beégettél!-pattant fel Min-Jee az asztaltól majd háborogva bezárkózott a szobájába. Jimin és öccse kacagni kezdtek, amit édesapjuk nem nézett jó szemmel így azonnal abbahagyták.
 Vacsora után Jimin szobájában foglaltam el a helyemet egy matracon, ami roppant kényelmes volt. Még lefekvés előtt beszéltünk pár szót.
- Na és? Holnap mi a terved?
- Hát először is bérelnem kell egy kocsit...
- Minek? Itt a jeep, vidd el nyugodtan.
- De biztos nem lenne gond?
- Miért lenne? Apu csak pénteken megy Busanba, holnap pedig céges autóval megy dolgozni.
- Hát akkor köszönöm.-mosolyogtam majd elhelyezkedtem a matracon.
- Nincs mit, na de mesélj kicsit New York-ról. Vannak ott jó csajok?
- Na helyben vagyunk...
- Most miért? Na vannak jó nők, vagy nem?
- Hát vannak. Bár a többségnek kissé lotyós kinézetük van.
- Az nem baj! És..neked akadt már társad?-kérdezte én pedig gondolkodni kezdtem. Magam sem értettem, hogy miért gondolkodom, egyszerűen csak rá kellett volna vágnom, hogy nem, nincs. De nem ezt tettem. Hirtelen eszembe jutott Blair.
- Van egy lány...de csak tegnap előtt találkoztunk.
- Csak nem belezúgtál rögtön?
- Nem, nem azt nem mondanám, csak...van benne valami..valami különleges.-feleltem elmélázva.
- Hú öcsém, itt komoly gondok vannak.-húzta félre szájszegletét.
- Na jó, inkább hagyjuk.-legyintettem majd magamra húztam a takarót.- Jó éjt ChimChim.
- Hagyd ezt a ChimChim dolgot. Utálom, ha így szólítanak.-dörmögte. Azóta szólítom így, mióta hallottam a húgától. Min-Jee nagyjából négy éves lehetett és nem tudta kimondani a bátyja nevét. Ekkor ragadt rá ez a név és azóta van mikor így szólítom.
- Oké ChimChim.
- Kapd be.-elnevettem magam.- Ja, amúgy bocs Min-Jee viselkedésért.
- Nem tesz semmit. Sőt, aranyos volt.-ahogy ezt kimondtam mozgolódást hallottunk az ajtó elől.
- Húzz már innen babzsák!-üvöltötte ki Jimin. Feltehetőleg Min-Jee állt az ajtó előtt.
- Babzsák?-kérdeztem értetlenkedve.
- Olyan a feje mint egy babzsáknak.-magyarázta én pedig okvetlenül elmosolyodtam, de mellé egy ásítás is társult. Aludnom kellett. Holnap dolgom volt.

-3-

Dühösen értem fel a lakásba majd egy egyszerű mozdulattal ellöktem magamtól a táskámat. Miért? Kérdem én, miért kell megint visszamennem Koreába? Még ha csak néhány napra is, de miért? Nem igaz, hogy más nem tudja elhozni onnan azokat a rohadt cuccokat csak én. És amúgy is...éppen most? Nem létezik, hogy két év után kerül sor az ilyesmire.

Nagyon mérges voltam és ez a csomagolásomon is meglátszott. Elővettem a bőröndöm és dobálni kezdtem bele a ruháimat, viszont egy ponton megtorpantam és lerogytam az ágyra. Megfogadtam, hogy nem megyek vissza. Minden, ami csak ott van anyámra emlékeztet és arra, hogy milyen fájdalmak között kellett meghalnia. Nem érdekelt az ott élő egyetlen rokonsom sem és nagyon remélem, hogy egyikük sem tudja, hogy visszautazom.

 Mikor kifújtam magam bepakoltam pár dolgot majd eszembe jutott valami. Hol fogok megszállni? Gondolkodni kezdtem majd eszembe jutott valami. Édesanyámon kívül, még egyetlen embert szerettem Koreában. Gyermekkori legjobb barátomat, Park Jimint. Vonakodva is, de tárcsázni kezdtem a telefonszámát és reméltem, hogy még mindig ugyanaz a telefonszáma. Szerencsémre a negyedik kicsöngés után felvette.

- Hallo.-hallottam meg vékonyka, összetéveszthetetlen hangját.
- Szia, itt Jin.
- Jin! Öreg haverom, ezer éve nem beszéltünk, mi újság?
- Itt minden rendben. Nézd, az a helyzet, hogy holnap Koreába kell utaznom.
- Komolyan?
- Igen, és kérnék egy szívességet.
- Mi lenne az?
- Esetleg megszállhatnék nálatok néhány éjszakára? Nincs más, akinél megtudnék és nincs kedvem szállodába menni.
- Ez csak természetes.-felelte megnyugtató hangon.- Mikor száll le a géped?
- Ha holnap indulok, akkor nagyjából holnapután, de ha megérkeztem felhívlak. Kitudnál jönni elém?
- Megdumálva.
- Kösz Jimin, jövök neked eggyel.
- Már nem csak eggyel.-kacagott a telefonban majd elköszöntem és letettem. Felsóhajtottam majd beraktam még pár dolgot. Köztük a telefontöltőmet, a headsetemet és egy könyvet. Azonban mikor elkészültem nem tudom mit kezdeni magammal így csak ültem az ágyon és bámultam magam elé. Visszaemlékeztem. Két év számomra rettentő sok idő, még ha másnak nem is olyan sok. Otthagytam mindent és mindenkit, csak hogy ne kötődjek oda többé  De persze ebben a bíróságnak is szerepe volt mikor hivatalosan is Joe lett a gyámom. Bár most, hogy tizenkilenc éves lettem azóta akár egyedül is élhetnék. Igaz magányos típus vagyok, de azért nem szeretnék mindig egyedül lenni.

Mivel semmi étel nem volt itthon úgy döntöttem főzök valamit. Tudniillik rólam, hogy szeretek főzni. Gondolkodtam rajta, hogy a jövőben főzéssel kapcsolatos munkám legyen, de valahogy ez a gondolat mindig egy sötét kis sarokban maradt.
Joe éppen vacsorára ért haza és megkönnyebbülten látta, hogy a kész spagetti a tűzhelyen van.Csöndben ültünk le az asztalhoz, ami kicsit kínosnak hatott. Csak turkáltam az ételben, még mindig zaklatott voltam. Ez látszott rajtam.
- Összepakoltál?-kérdezte Joe.
- Igen.-feleltem halkan.- Mikor indul a gép?
- Reggel hatkor.-a hatóra szó hallatán csaknem idegbajt kaptam, utáltam ilyen korán kelni, de úgy gondoltam, hogy inkább nem fűzök hozzá semmit így csak bólintottam. Arról nem is szólva, hogy szinte egy napot kell majd utaznom, de bele kellett törődnöm, ezen már nem lehetett változtatni.

 ***

Hajnali ötkor már ébredezni kezdtem, de éreztem, ahogy teljes testsúlyom visszahúz az ágyba. Engedelmeskedtem és visszazuhantam. Azonban nem sokáig fetrenghettem, mert Joe szinte üvöltve gázolt be a szobámba.

- Jin! Öcsi, gyerünk ki az ágyból!-mondta és lehúzta rólam a takarót.

- Jól van, megyek már, csak ne kiabálj! Idegesítő..-kezdtem meg reggeli hisztirohamomat majd a fürdőszobába mentem.

- Jin, húsz perced van, hogy elkészülj. Fél hatkor indulunk a reptérre!-üvöltötte utánam én pedig mozdulatait parodizálni kezdtem.

Nem kellett húsz perc, össze szedtem magam és indultunk is. Természetesen Joe boldog autótulajdonos volt, így nem kellet busszal, metróval és taxival járkálni. Sokan úgy tartják, hogy ha New York-ban élsz akkor nem kell saját autó mert mindenhova eltudsz jutni anélkül is. Amondó vagyok, hogy ez baromság, hiszen nem árt ha van egy saját autód. Főleg ha sietsz és nem kerítesz hamar taxit, vagy esetleg késik a metró vagy a busz.

 Ahogy odaértünk vártunk még egy kicsit majd megszólalt a hangosbemondó, miszerint a Szöuli járat tíz perc múlva indul.

- Vigyázz magadra.-fogta meg a vállam Joe.

- Oké.-bólintottam majd megöleltem.-Pár nap múlva jövök.-tettem még hozzá majd elindultam a bejárat felé.

-2-

Elméletileg a gimnázium után a főiskolán szerezhetem meg a legszebb emlékeimet. Hát nekem sem a gimnáziumban, sem itt nem sikerült. Bár ez még csak az első évem, így nem tudom még milyen dolgok várnak rám, de valahogy sejtem.
Ahogy beléptünk a lányok azonnal megvillantották mosolyukat Monster felé én meg mintha csak egy lézengő szellem lennék mellette, átnéztek rajtam.
- Szia Monster.-köszöntek sorban egytől egyig pár kivételével. Látszott rajtuk, ha tehetnék most azonnal szobára mennének vele. Monster a helyzetet kihasználva félmosollyal kacsingatott jobbra-balra, de senkihez sem szólt, ettől pedig csak még jobban vonzónak tűnt a lányok számára. Kihasználhattam volna a helyzetet mint Monster barátja és a csajok közé vethettem volna magam, de inkább vetettem volna magam húsevő növények közé mint az iskolában tartózkodó nőneműek közé. Persze voltak páran akik elég normálisnak tűntek, de valójában a lányok kilencvenöt százalékát csak az érdekelte, hogy melyik srácot használhatja ki egy éjszakára és hogy eléggé ki legyen tömve a melltartója. Nem akarom a lányokat pocskondiázni, a legtöbb fiú is ugyanígy gondolkodott leszámítva a melltartós részt. Én persze ez alól felmentést kaptam, ugyanis hogy használhatnék ki egy lányt, ha az észre sem vesz? Még év elején fordult elő, hogy egyszerűen nekem ütköztek a folyosón mondván, hogy:"Bocs, nem láttalak". Ugyan kérlek, ennél jobbat nem talált volna ki? Tehát szó mi szó, nem vagyok az a társasági ember.
 Mikor már a fél suli köszöntötte Monster-t betértünk az első órára. Illetve csak megálltunk az ajtónál.
- Nekem nincs kedvem bemenni.-mondta miközben undorodva figyelte a benn lévő embereket.
- Nem lóghatunk el, hülye vagy?-feleltem.
- Inkább bemész és hallgatod annak a boszorkánynak a szövegét a kör kerületéről meg hasonlókról?
- Inkább mint hogy kicsapjanak.-bólintottam és már épp bemenni készültem mikor megtorpantam. Jobbra fordítottam a fejem. Egy lány közeledett felénk. Közép hosszú haja hátul lazán össze volt fonva, arca pirospozsgás volt. Könyveit mellkasa előtt szorongatta, alsó ajkát beharapta. Szégyellősnek hatott. Azonban szeme nem ezt mondta. Fűzöld szeme már majdhogynem rikított, ahogy a kintről beszűrődő csöppnyi napfény még jobban megvilágította. Huncutnak, de mégis vonakodottnak látszott. Volt benne valami...valami nem hétköznapi.
- Sziasztok, ne haragudjatok, de itt tartják az elsős matekot?-kérdezte középerősségű hangon egyenesen a szemembe nézve majd Monsterre pillantott.
- Igen, itt. Mi is ide készülünk.-feleltem majd ránéztem Monster-re, aki a szemeit forgatva helyeselt.- Egyébként új vagy? Még..nem láttalak itt...-kérdeztem, de közben a tekintetem a nyakában lévő nyakláncra esett, hiszen a medálja ugyanazt a jelet formázta, ami az én gyűrűmben volt.

- Igen, még új vagyok. Egyébként Balir a nevem.-nyújtotta a kezét.
- Jin.-mutatkoztam be, de ahogy megfogtam a kezét rögtön el is húztam. Mintha csak áramütés ért volna, de nem az a fajta, ami végig fut az egész testemben. Épp csak megbizsergette a tenyeremet, ami végigvándorolt a jobb karomban. Azonban nem csak én éreztem így, hirtelen Blair is elhúzódott.
- Nam Joon, de szólíts Monster-nek.
- Rendben. Hát örülök, hogy megismerhetlek titeket, de gondolom ideje bemennünk, nem?
- De, de, menjünk.-mondtam Monster-t előre engedve, hogy mindenképp bemenjen órára. Azonban mikor leültünk és megláttuk a professzort mindent megbántam és szívem szerint kirohantam volna az ajtón.
- Hát ez hosszú lesz.-motyogta mellettem Monster.
- Ja..amúgy láttad a csajnak a nyakában lévő láncot? Ugyanaz a szimbólum van rajta mint a gyűrűmön.-jutott eszembe.
- Na és? Talán ez a jel nem csak a gyűrűdön van rajta és több ilyen bizsut is gyártottak.-mondta.
- Lehet..-feleltem, de nem igazán akartam elhinni, hiszen még sehol senkinél sem láttam ehhez hasonlót és az interneten sem találtam erről a jelről semmit.
 Ahogy a "banya" elkezdett beszélni besüppedtem a székembe és felsóhajtottam. Hosszú nap elé nézünk, gondoltam magamban.

Délután megkönnyebbülten léptem ki az iskola kapuin és hazafelé menet helyett úgy döntöttem benézek a hotelbe, ahol Joe dolgozik. Már nem egyszer, nem kétszer jártam ott. Az alkalmazottak roppant kedvesek és segítőkészek, szerettem oda járni.
- Hello Joe!-köszöntem a recepciós pultban álló nagybátyámnak.
- Jin! Hogy hogy itt?
- Úgy döntöttem, hogy benézek.-mentem a pulthoz majd rákönyököltem.- Szia Marta.-üdvözöltem a másik recepcióst is.
- Szia Jin.-mosolygott rám.
- Na és milyen volt a suli?-kérdezte Joe.
- Idegőrlő. Mint mindig.-feleltem miközben a halántékomat dörzsölgettem mire elnevette magát, de hamar abbahagyta, ugyanis olyat készült mondani, amit semelyik porcikám nem kívánt.
- Oh, reggel nem mondtam, de...-kotorászott a táskájában majd elém tett egy repülőjegyet.
- Egy repülőjegy. Utazol?-kérdeztem.
- Én nem, csak te.-mutatott rám.
- Mégis hova utaznék?-kérdeztem a felét nevetve. Azt hittem, hogy ez csak egy vicc, de nem, nem volt az.
- Dél-Koreába. Vissza a régi lakásotokba.
- Mi a francnak mennék vissza?-kezdtem kissé zavartan. Már értettem a mai vészjósló időjárást, de azt nem, hogy mégis miért kell oda visszamennem, miért kell a lelkembe tiporni, hogy odaküld.
- El kellene hozni még pár cuccot, ami ottmaradt. Még...-nem engedtem, hogy végigmondja.
- És ezt majdhogynem két év után kell teljesítenem?
- Most vették meg a házat és még maradt ott pár holmi.
- Hát dobják ki, vagy adják oda a szegényeknek, mit érdekel engem csak ne keljen visszamennem! Egyébként is, miért nem te mész vagy küldik el postán?
- Ne légy hülye Jin! Azok anyád dolgai, amik még fontosak lehetnek, és talán azért nem én megyek mert senkit és semmit sem ismerek?-a tekintetemet kereste, de nem akartam a szemébe nézni. Káromkodni kezdtem magamban majd nyeltem egy nagyot. Hát legyen.
- Mikor kell indulnom?
- Akár már holnap indulhatsz.
- És mi lesz a sulival?
- Nem halsz bele, ha kihagysz pár napot. Vagy tévedek?-kérdezte.
- Nem.-dörmögtem magamban.
- Pompás. Menj haza és pakolj be. Otthon találkozunk.-küldött el majdhogynem a francba mire én szó nélkül távoztam.

-1-

Már kezdtem megszokni a New York-i mozgolódást, ahol szinte állandóan csak a rohanás van. Minden reggel zajra ébredtem. Hol egy autó dudált, hol kiabáltak, vagy egyszerűen csak  a város morajlott. Ez a mai napon sem változott. Még ébresztő órára sem volt szükségem.

  Ahogy kikeltem az ágyból megdörzsöltem az arcom majd a konyhába mentem. A nagybátyám Joe, már a reggelit készítette. Hmm..tükörtojás. Tudja, hogy hogyan szeretek elindulni a fősulira.Próbáltam észrevétlenül és halkan leülni az asztalhoz, de nem jártam sikerrel.

- Reggelt!-köszöntött, pedig háttal állt nekem én pedig egy hangot sem hallattam.

- Neked is.-feleltem letörten füstbe ment tervem miatt.

- Mindjárt kész.-mondta én pedig szó nélkül ültem le az asztalhoz ásítozva. Pár perc múlva már tálalta is az illatozó tojást némi baconnel. Igen ízlésesen tálalta fel, így még nagyobb étvágyat gerjesztett bennem.

- Jó étvágyat!-mosolygott én pedig falatozni kezdtem, de sajnos neki ideje sem volt, hogy velem reggelizzen. Folyton sietett.
- Már is mész?-kérdeztem.
- Igen, muszáj. Délután találkozunk. Ja és sok sikert a suliba!-mondta még az utolsó szavakat majd becsapta maga mögött az ajtót.
- Kösz.-feleltem halkan, kissé kedvetlenül majd tovább fogyasztottam a reggelimet. Ahogy megettem a fürdőszobába mentem, elvégeztem a reggeli rutinomat majd felöltöztem. Öltözés közben valami rossz érzés kerített a hatalmába, nem értettem, hogy miért, de mostanság ez eléggé gyakori volt. Általában ennek a különös érzésnek megvolt a végkifejlete. Törött pohár, elszakadt nadrág, a házi dolgozatra ömlött kávé, és még sorolhatnám. Reméltem, hogy ezúttal mindez kimarad.
  Felvettem a fekete szövetkabátom, a bakancsom, a táskám majd elhagytam a lakást. Viszont ahogy kiléptem a házból a levegőre, sőt, inkább a köddel teli levegőre egyre inkább erősödött bennem a rossz érzés. Az időjárás vészjóslónak tűnt. A lakás előtti kis cserepes növénybe állított szélforgó már szinte elrepült annyira pörgött. A köd ellenére eléggé fújt a szél, így rettentő hideg volt. A szürke hálószerű lepel miatt alig láttam valamit, így óvatosan lépkedvem a járdán a metró felé. Párszor majdnem neki mentem az embereknek, azonban megkönnyebbültem mikor leértem a metrómegállóba, ahol már tisztán láttam. Míg a metróra vártam elővettem a telefonomat és a headsetemet, de nem sokáig hallgathattam zenét, ugyanis valaki kihúzta belőle. Oldalra fordítva a fejem megpillantottam főiskolai társamat, Monster-t. Hogy miért hívják Monster-nek? Nos, az első ismertető jel a Monster energiaital a kezében. A második egyszerűen csak az, hogy bírja a szörnyeket, na meg persze a hihetetlen rap tudása. Sokan "Rap Monster"-nek is becézik, de én maradtam egyszerűen a Monster-nél. Egyébként az igazi neve Kim Nam Joon, és akár csak én, ő is koreai. Igazából nem sokat tudok róla, nem vagyunk azok a picsi-pacsi barátok, de ő volt az egyetlen, akivel a legtöbbet beszéltem. Nem tartoztam azon emberek közé, akik nagy baráti körrel rendelkeztek, sőt, nekem még csak igaz barátom sem volt. Monster volt az, akivel a legtöbbet beszéltem, szinte csak ő volt nekem a nagybátyámon kívül, akit ismertem a városban. Máshoz nem is igazán szóltam.
- Kihúznád a füledből azt a szart?-kérdezte majd kivette a másik fülemből is.
- Oh, hello.-fogtam vele kezet.- Hát te? Nem sűrűn futunk össze.
- Ja..ja, csak ma úgy döntöttem hamarabb indulok. Legalább nem utazok egyedül a metrón.
- De hát rajtam kívül még csomóan utaznak.
- Tudod, hogy értem.-nézett rám kissé összeszűkült szemekkel. Persze tudtam, hogy értette.
Lassan a metró is megérkezett. Fölszálltunk rá, de pechünkre egy szabad hely sem volt, még állva is alig fértünk el.
- Na beszélgessünk valami izgalmas témáról. Megtudtad oldani matek kérdéseket?-pedig kezdtem elhinni, hogy tényleg valami érdekes témát dob fel.
- Próbálkoztam vele, de...fehér folt.-feleltem. Szó mi szó, a matek egyáltalán nem volt erősségem.  Bár kinek lenne, aki nem matektanárnak készül? Az érettségin is épphogy átmentem belőle.
  Miközben beszélgettünk a metró éppen állt, azonban mikor hirtelen megindult kénytelen voltam megkapaszkodni az egyik rúdban vagy különben oldalra vágódok. Ahogy megfogtam a középen álló rudat Monster megszólalt.
- Ember, még mindig hordod azt az ocsmány gyűrűt?-kérdezett a mutató ujjamon lévő ezüst karikagyűrűről, amibe egy érdekes jel volt belegravírozva. Mintha egy Nap lenne, de sosem jöttem rá igazából, hogy mi. Ezt azóta hordom mióta anya meghalt. A halála előtt adta egy héttel, de nem akartam felvenni. Túl lányosnak tartottam, de azóta átgondoltam a dolgokat és végül felvettem. Néha úgy érzem, még mindig velem van a gyűrű által.
- Ez az egyetlen dolog, amit elhoztam Koreából anyám cuccai közül. Amúgy meg nekem tetszik, nem értem mi bajod van vele.
- Nekem semmi.-felelte érdekes hanglejtéssel. Nem volt hozzászólásom, így csöndben haladtunk tovább.

Kim Nam Joon "Monster"

Előszó

Kisgyermek koromban szerettem azt játszani, hogy a kezemben tartom a Napot. Mindig a Nap elé álltam és a kezemet úgy helyeztem el, mintha csak a tenyeremben tartanám. Anyámat mindig megkértem, hogy fotózzon le.  Isten nyugosztalja drága jótét lelkét, már lassan két éve, hogy elment. Egyedül nevelt fel, apám elhagyta mikor terhes lett velem. Sosem fogom neki megbocsátani, amit anyámmal tett. De őszintén?...Ha nem hagy el minket, talán nincs is olyan jó életünk, amilyen volt. Anyámnál jobb és kedvesebb embert nem ismertem ezen a Föld bolygónak nevezett valamin, ami tele van csupa arrogáns és néhol borzalmas emberekkel.
  Anyám mindig azt mondogatta nekem:"Egyszer fiam..a lelkedben felragyog majd a fény és valóban megérintheted a Napot."
  Sosem értettem, hogy miért mondogatja, de mindig jól esett tőle hallani. Ekkor még elhittem, hogy minden lehetséges. Hiszen lássuk be, amit nagyon akarunk, azt végül sikerül elérnünk.  Hittem abban, hogy mindent elérek, amit csak akarok és szép életem lesz. Egy jó állással, feleséggel, gyerekekkel. Azonban mindez szertefoszlott bennem mikor édesanyám meghalt. Itt hagyott egyedül, elárulva éreztem magam, megsértettnek. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy az egyetlen ember, akiben a legjobban megbíztam csak úgy itt hagyott. És hogy most ki vagyok, és mi lett belőlem? A nevem Kim Seok Jin. Itt állok, tizenkilenc éves fejjel, egy New York-i kis garzon lakásban élek az atyai nagybátyámmal. Ő volt a második és egyben az utolsó családtagom, akit ismertem és elfogadtam. Miután apám otthagyta anyut, ő támogatta őt és születésem után engem is.
  Egy éve sikeresen leérettségiztem és elköltöztem Koreából. Nem bírtam ott maradni, szinte már semmi sem kötött oda. Így hát az angol tudásomnak köszönhetően Amerikába mentem, ahol egy egyszerű kis főiskolán jelen pillanatban is fejlesztem az angol tudásomat.
  Néha...még így is, már majdnem felnőttként sokat játszom még mindig azt, hogy megfogom a Napot. Viszont arra nem számítottam, hogy egy nap anyám szavai beigazolódnak.