Előszó

Kisgyermek koromban szerettem azt játszani, hogy a kezemben tartom a Napot. Mindig a Nap elé álltam és a kezemet úgy helyeztem el, mintha csak a tenyeremben tartanám. Anyámat mindig megkértem, hogy fotózzon le.  Isten nyugosztalja drága jótét lelkét, már lassan két éve, hogy elment. Egyedül nevelt fel, apám elhagyta mikor terhes lett velem. Sosem fogom neki megbocsátani, amit anyámmal tett. De őszintén?...Ha nem hagy el minket, talán nincs is olyan jó életünk, amilyen volt. Anyámnál jobb és kedvesebb embert nem ismertem ezen a Föld bolygónak nevezett valamin, ami tele van csupa arrogáns és néhol borzalmas emberekkel.
  Anyám mindig azt mondogatta nekem:"Egyszer fiam..a lelkedben felragyog majd a fény és valóban megérintheted a Napot."
  Sosem értettem, hogy miért mondogatja, de mindig jól esett tőle hallani. Ekkor még elhittem, hogy minden lehetséges. Hiszen lássuk be, amit nagyon akarunk, azt végül sikerül elérnünk.  Hittem abban, hogy mindent elérek, amit csak akarok és szép életem lesz. Egy jó állással, feleséggel, gyerekekkel. Azonban mindez szertefoszlott bennem mikor édesanyám meghalt. Itt hagyott egyedül, elárulva éreztem magam, megsértettnek. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni, hogy az egyetlen ember, akiben a legjobban megbíztam csak úgy itt hagyott. És hogy most ki vagyok, és mi lett belőlem? A nevem Kim Seok Jin. Itt állok, tizenkilenc éves fejjel, egy New York-i kis garzon lakásban élek az atyai nagybátyámmal. Ő volt a második és egyben az utolsó családtagom, akit ismertem és elfogadtam. Miután apám otthagyta anyut, ő támogatta őt és születésem után engem is.
  Egy éve sikeresen leérettségiztem és elköltöztem Koreából. Nem bírtam ott maradni, szinte már semmi sem kötött oda. Így hát az angol tudásomnak köszönhetően Amerikába mentem, ahol egy egyszerű kis főiskolán jelen pillanatban is fejlesztem az angol tudásomat.
  Néha...még így is, már majdnem felnőttként sokat játszom még mindig azt, hogy megfogom a Napot. Viszont arra nem számítottam, hogy egy nap anyám szavai beigazolódnak.