-3-

Dühösen értem fel a lakásba majd egy egyszerű mozdulattal ellöktem magamtól a táskámat. Miért? Kérdem én, miért kell megint visszamennem Koreába? Még ha csak néhány napra is, de miért? Nem igaz, hogy más nem tudja elhozni onnan azokat a rohadt cuccokat csak én. És amúgy is...éppen most? Nem létezik, hogy két év után kerül sor az ilyesmire.

Nagyon mérges voltam és ez a csomagolásomon is meglátszott. Elővettem a bőröndöm és dobálni kezdtem bele a ruháimat, viszont egy ponton megtorpantam és lerogytam az ágyra. Megfogadtam, hogy nem megyek vissza. Minden, ami csak ott van anyámra emlékeztet és arra, hogy milyen fájdalmak között kellett meghalnia. Nem érdekelt az ott élő egyetlen rokonsom sem és nagyon remélem, hogy egyikük sem tudja, hogy visszautazom.

 Mikor kifújtam magam bepakoltam pár dolgot majd eszembe jutott valami. Hol fogok megszállni? Gondolkodni kezdtem majd eszembe jutott valami. Édesanyámon kívül, még egyetlen embert szerettem Koreában. Gyermekkori legjobb barátomat, Park Jimint. Vonakodva is, de tárcsázni kezdtem a telefonszámát és reméltem, hogy még mindig ugyanaz a telefonszáma. Szerencsémre a negyedik kicsöngés után felvette.

- Hallo.-hallottam meg vékonyka, összetéveszthetetlen hangját.
- Szia, itt Jin.
- Jin! Öreg haverom, ezer éve nem beszéltünk, mi újság?
- Itt minden rendben. Nézd, az a helyzet, hogy holnap Koreába kell utaznom.
- Komolyan?
- Igen, és kérnék egy szívességet.
- Mi lenne az?
- Esetleg megszállhatnék nálatok néhány éjszakára? Nincs más, akinél megtudnék és nincs kedvem szállodába menni.
- Ez csak természetes.-felelte megnyugtató hangon.- Mikor száll le a géped?
- Ha holnap indulok, akkor nagyjából holnapután, de ha megérkeztem felhívlak. Kitudnál jönni elém?
- Megdumálva.
- Kösz Jimin, jövök neked eggyel.
- Már nem csak eggyel.-kacagott a telefonban majd elköszöntem és letettem. Felsóhajtottam majd beraktam még pár dolgot. Köztük a telefontöltőmet, a headsetemet és egy könyvet. Azonban mikor elkészültem nem tudom mit kezdeni magammal így csak ültem az ágyon és bámultam magam elé. Visszaemlékeztem. Két év számomra rettentő sok idő, még ha másnak nem is olyan sok. Otthagytam mindent és mindenkit, csak hogy ne kötődjek oda többé  De persze ebben a bíróságnak is szerepe volt mikor hivatalosan is Joe lett a gyámom. Bár most, hogy tizenkilenc éves lettem azóta akár egyedül is élhetnék. Igaz magányos típus vagyok, de azért nem szeretnék mindig egyedül lenni.

Mivel semmi étel nem volt itthon úgy döntöttem főzök valamit. Tudniillik rólam, hogy szeretek főzni. Gondolkodtam rajta, hogy a jövőben főzéssel kapcsolatos munkám legyen, de valahogy ez a gondolat mindig egy sötét kis sarokban maradt.
Joe éppen vacsorára ért haza és megkönnyebbülten látta, hogy a kész spagetti a tűzhelyen van.Csöndben ültünk le az asztalhoz, ami kicsit kínosnak hatott. Csak turkáltam az ételben, még mindig zaklatott voltam. Ez látszott rajtam.
- Összepakoltál?-kérdezte Joe.
- Igen.-feleltem halkan.- Mikor indul a gép?
- Reggel hatkor.-a hatóra szó hallatán csaknem idegbajt kaptam, utáltam ilyen korán kelni, de úgy gondoltam, hogy inkább nem fűzök hozzá semmit így csak bólintottam. Arról nem is szólva, hogy szinte egy napot kell majd utaznom, de bele kellett törődnöm, ezen már nem lehetett változtatni.

 ***

Hajnali ötkor már ébredezni kezdtem, de éreztem, ahogy teljes testsúlyom visszahúz az ágyba. Engedelmeskedtem és visszazuhantam. Azonban nem sokáig fetrenghettem, mert Joe szinte üvöltve gázolt be a szobámba.

- Jin! Öcsi, gyerünk ki az ágyból!-mondta és lehúzta rólam a takarót.

- Jól van, megyek már, csak ne kiabálj! Idegesítő..-kezdtem meg reggeli hisztirohamomat majd a fürdőszobába mentem.

- Jin, húsz perced van, hogy elkészülj. Fél hatkor indulunk a reptérre!-üvöltötte utánam én pedig mozdulatait parodizálni kezdtem.

Nem kellett húsz perc, össze szedtem magam és indultunk is. Természetesen Joe boldog autótulajdonos volt, így nem kellet busszal, metróval és taxival járkálni. Sokan úgy tartják, hogy ha New York-ban élsz akkor nem kell saját autó mert mindenhova eltudsz jutni anélkül is. Amondó vagyok, hogy ez baromság, hiszen nem árt ha van egy saját autód. Főleg ha sietsz és nem kerítesz hamar taxit, vagy esetleg késik a metró vagy a busz.

 Ahogy odaértünk vártunk még egy kicsit majd megszólalt a hangosbemondó, miszerint a Szöuli járat tíz perc múlva indul.

- Vigyázz magadra.-fogta meg a vállam Joe.

- Oké.-bólintottam majd megöleltem.-Pár nap múlva jövök.-tettem még hozzá majd elindultam a bejárat felé.