-22-

Blair
Miután Jin-t visszakísértem Peter-hez pillangókkal a hasamban botorkáltam vissza a lakáshoz. Szívem és kedvem szerint bevilágítottam volna az egész Földet a bennem lakozó fénnyel, hogy mindenki tudja, milyen boldog vagyok. Még soha, egyetlen fiú sem került ilyen közel a szívemhez, még Aidan sem. Csak mosolyogtam, percenként indián szökkenésekkel haladtam tovább. A pillangók a hasamban csaknem az egekig röpítettek, még mindig éreztem Jin érintését a bőrömön, az ajkát az ajkaimon. Szerelmes voltam.
 Az épülethez érve kevesebbet mutattam az örömömből, a sötét folyosón fénygömbbel a kezemben sétáltam végig. A velem szembe haladóknak udvariasan biccentettem, majd a lakásom felé igyekeztem.
- Will, megjöttem!-kiáltottam az öcsémnek és a konyhába mentem, hogy engedjek egy pohár vizet. Meglepve hallottam a hangját, hiszen ilyenkor nem szoktam választ kapni.
- Vendégeid vannak.-hátrafordultam, de a vizet időm sem volt lenyelni. Felpuffadt pofazacskóval néztem körül, mikor megláttam Melody-t és Aidan-t. Gyorsan lenyeltem és üdvözöltem a vezetőnket.
- Jó estét Melody!-Aidan-t szándékosan hagytam ki a köszöntésből.- Mire véljem az esti látogatást?
- Eszem ágában sincs ilyenkor zavarni, de beszélnünk kell valamiről.
- Mi lenne az?-kérdeztem és a konyhapultnak dőltem.
- Kérlek..üljünk le.-mutatott a kanapé felé, én pedig engedelmesen odamentem és leültem. A helyzet komolysága megrémített, nem bájcsevegésről volt szó. Aidan karba tett kézzel állt Melody hátánál, Wilhelm a szobájába ment.
- Történt valami?-kérdeztem aggódóan.
- Nem, baj nincs!-rázta meg a fejét Melody.-A jövőről lenne szó. A mi és a TE jövődről.-tudtam, hogy Aidan mondott neki valamit, máskülönben miért állna itt, és miért nézne folyamatosan engem, szürke szemeiben lobogó tűzzel? Felé néztem és összeráncoltam a homlokom.
- A lényeget, ha kérhetném!-mondtam ingerülten és felkészültem a hegyi beszédre. Melody sóhajtott.
- Mindannyian jól tudjátok, hogy már nem fogom sokáig bírni. Az erőm elenyész, és vele együtt én is.
- Azt akarod, hogy én legyek az új vezető.-jelentettem ki határozottan, még csak kérdőre sem voltam emiatt.
- Így van.
- Miért?-pontosan tudtam, hogy miért, de úgy gondoltam jobb, ha tőle hallom. Kíváncsi voltam a válaszára.
- A tudásod miatt. Édesanyád volt itt a legerősebb nő és a legbölcsebb. Megtanított téged mindenre, amire egy vezetőnek szüksége van. Tudta, hogy utánam te következel.-elmosolyogtam magam. Akaratom ellenére is mosolyra húztam ajkaimat, keserűen felnevettem.
- Rendben. De ő, minek van itt?-néztem Aidan-re, ezzel is valamelyeset a témát terelve.
- Aidan elkísért. Semmi másért.-felelte Melody.
- Kétlem.-suttogtam és nagyot nyeltem. Nem néztem rá, utáltam már csak a közelében is lenni.- És ha nem akarok vezető lenni?
- Ez nem akarat kérdése, drágám. Sajnálom. Rajtad kívül más szóba sem jöhet.-bólintottam. A java azonban még csak ezután jött.- Viszont, akad néhány feltétel.
- Mint például?-magamban visszaszámoltam és az alkalomra vártam, hogy mikor küldhetem el őket egy hidegebb éghajlatra, ahol a bennük lakozó fény mit sem fog érni.
- Nem pazarolhatod el az erődet.-szinte hallottam a magamban előtörő erős kacagást, de nem tört elő. Vártam. Nem szóltam semmit.- De gondolom, ezt tudtad.
- Várjunk...-emeltem fel a kezeimet.- Elegem van abból, hogy ebben a rohadt közösségben mindenki megakarja nekem mondani, hogy mit kezdjek az életemmel.-kacagtam ismét a semmibe bámulva.
- Blair...-szólalt meg végül Aidan.
- Nem! Te, hallgass!-förmedtem rá Aidan-re és ültemből hirtelen fölpattantam.- Elegem van, abból hogy ti ketten megszabnátok azt, hogy mit kezdjek az életemmel! Nem vagytok a szüleim, hogy helyettem döntsetek!
- Mi csak jót akarunk neked!-állt föl Melody is.
- Nem akarok vezető lenni, nem akarom úgy leélni az életem, hogy olyan közösséget vezetek, akik fütyülnek rám!  Mindenki a saját útját járja, nem törődnek veled!
- Sajnálattal hallom, hogy így gondolod.-felelte Melody és összekulcsolta az ujjait.
- Igen..így gondolom. És nem akarom ezt az egészet! Nem tűröm, hogy beleszóljatok a magánéletembe és a jövőmbe! Nem leszek vezető!-mondtam ki végül és kifújtam a bennem rekedt maradék levegőt.
- Ez végleges a....
- Igen! És most kérlek, távozzatok!-mutattam a bejárat felé, mire Melody szó nélkül sarkon fordult és távozott. Aidan maradt.
- Mit akarsz még?-kérdeztem fáradtan, egy szemernyi energiám sem maradt kiabálni.
- Nem az a lány vagy, akit megismertem.-mondta reszkető hangon. Valahol mélyen, még mindig a barátomnak tartottam. Eszembe jutottak a játékos időszakok, a sok nevetés. Együtt nőttünk fel, egymás előtt. A szüleim után ő volt a másik ember, akiben megbíztam. Szinte a testvéremnek tartottam. De idővel minden megváltozott. Az emlékek elhalványultak, a kacagás elhalkult. Aidan Romanova felnőtt, tetoválás tarkította alkarját. A lelke egyre sötétebb lett az édesapja halála után, és ez a sötétség nem hagyott alább. Elveszett benne,
- Te sem vagy már az a fiú, akit én megismertem. Eltűnt az eső szín a szemedből, a mosoly az arcodról. Hiába vagy fényőr, ha a lelked sötét.-az ujjaim megremegtek, a torkomat hatalmas gombóc feszítette. Sírni akartam.
- Lehet, hogy az én lelkem sötét...de a tiéd is.-felelte és elment. Ahogy eltűnt a könnyek előszöktek a könnycsatornákból és folyni kezdtek az arcomon. Gyorsan letöröltem őket, de még mielőtt bárhová mehettem volna, valaki átölelt hátulról.
- Mit csinálsz?-kérdeztem hüppögve.
- Megölelem a nővéremet.-hangozott el a válasz, én pedig hátrafordultam és megöleltem az öcsémet. Eddig fel sem tűnt, hogy majdnem egy magas velem, mindössze 1-2 centiméter különbség volt, hiába az az 5 év korkülönbség. A fejemet a vállára hajtottam, Wilhelm pedig a hajamat simogatta. Még soha nem volt ilyen közvetlen hozzám, főleg mióta anya meghalt. Nagyon jól esett, ahogy megölelt és megvigasztalt.
- Ne is törődj velük! Azt csinálsz, amit csak akarsz, ne hallgass senkire! Ez a te életed!
- Köszönöm.-feleltem sírva és a nyakhajlatába temettem az arcom.

Jin
Kimerülten tértem nyugovóra és visszaemlékezve a mai napon történtekre, hamar elaludtam. Az ébresztőórát tizenegy órára állítottam, ugyanis később kellett bemennem a suliba. Nyugalmamat semmi sem zavarta meg, egészen hajnalig. Forgolódni és zihálni kezdtem, kivert a víz. Álmodtam. Abban az elhagyatott kórházban voltam, ahová Blair vitt. Sötét volt, a levegő nyirkos. Lépteket hallottam a hátam mögül. Megpördültem.Tűz gyúlt egy fiú tenyerében. Aidan volt az, szemében tűz lángja lobogott. Dühös volt.
- Már akkor meg kellett volna tennem, mikor legelőször megláttalak.-mondta alig halhatóan.
- Ha megteszed, te is meghalsz! Úgy akarsz járni, mint az apád?-kérdeztem. A lángok egyre magasabbak lettek tenyerében, szinte életre keltek és a levegőben táncoltak.
- Akkor hagyd békén...-szólt ismét és a szemembe nézett. A szeme fekete volt, nem hamu szürke. Egyre dühösebb lett, izmai megfeszültek, csak úgy mint az enyém. Megráztam a fejem és fényt gyújtottam jobb tenyeremben. A fénye az egész helyiséget beragyogta, szinte már lángolt kezemben. Éreztem a melegséget, ami belőle árad, egy átlagos embert a puszta közelsége porrá égetett volna.
- Azt nem tehetem.-feleltem. Határozott és egyenes válaszom csak még inkább feldühítette.
- Akkor megteszem.-suttogta.
- Nem, ha én lépek először.-hangzott a válaszom aztán minden elsötétült. Egy kiáltás. Felriadtam. A Nap már felkelőben volt, dér fedte az ablakom. Megtöröltem izzadt homlokom és a hajamba túrtam. Visszadőltem a párnára és a plafont kezdtem fürkészni. Álmomban valamelyikünk meghalt.